Márta néni emlékei V.

– Mondd csak fiam… Férjhezmentem már?

Esős, ködös, borongós idő volt aznap, és a hirtelen jött légnyomáscsökkenés a fennsík minden lakójának betett. A mentő már kétszer is elszirénázott, és Márta néni se volt aznap a topon, de ilyen mértékű emlékezetkihagyás azért még tőle is durva volt.

– Persze, Márta néni. Tetszik tudni, az Arturhoz, aki erdész volt. Két gyereke is született tőle, az Alexander, meg az Angelika. Az Alextől már unokái is vannak, a legnagyobb huszonhárom éves, és…

Elhallgattam, mert Márta néni úgy nézett rám, mint fecske a különösen undorító kukacra.

Levette a szemüvegét – ekkor már tudtam, hogy bajban vagyok -, megtörölgette, visszatette, majd indulatosan kifakadt:

– Édes fiam, te olyan hülye vagy!

– Hát ha egyszer maga nem emlékszik, hogy férjhezment-e már…

– Nem arra, te töksüket! Hanem hogy a múltkor hol hagytam abba a történetemet! Kiverted a fejemből a gané kamillateáddal…

 

Az esküvő és ami utána jött

– Szóval, Artur jött, és én beleszerettem. Meg ő is belém. Nagyon szép esküvő volt… hozd csak ki azt a fotóalbumot!

Márta néni tényleg szép menyasszony volt. Öregasszonynak is aranyos volt, a szépen gondozott, fehér hajával, meg a kis nefelejcskék szemeivel, de fiatal lánynak csipkeruhás menyasszonyként, apró tűsarkú cipőben, kis koronával-fátyollal olyan volt, mint egy királylány.

– Hat napig tartott a lakodalom. Már csak anyáink éltek, ők ott is voltak mind a ketten – mutatta a képet. – Mi a férjemmel rögtön az esküvő után elutaztunk, harmadnap telefonáltam haza, hogy ott van-e még a násznép. Anyám mondta, igen, és változatlanul isznak.

– Ez a hátránya, ha valaki vendéglőből megy férjhez – bölcselkedtem.

– Hát, legalább forgalom volt. De mi nagyon jól éreztük magunkat a nászúton. A férjem minden kívánságomat leste, és ez egész életünkben megmaradt. Ha csak megtetszett nekem valami egy kirakatban, már rohant is be, hogy megvegye nekem. A végén már összeszorítottam a számat; úristen, ez az ember mindenét rám költi! Aztán hazajöttünk, és építkezni kezdtünk. Ezt a házat! Mindenki bolondnak nézett bennünket, hogy ide, az erdő szélére. Aztán látod.

– Idevettük anyámat is, Artur azt mondta,nem hagyjuk magára. Idős korára csaknem teljesen megvakult. Ott ücsörgött mindig lent a kis konyhában, az ablak mellett, mert oda besütött a nap. Mindig egy madarat etetett, sose láttuk, csak a morzsákat. Aztán egy nap az Angelikával, amikor lementünk, egy akkora kövér egér ült ott a párkányon, mint egy disznó. Anyám meg etette, azt mondta; jó, hogy jöttök, most látjátok, itt az én kis madaram. Hát ugye, nem látott jól.

– Na aztán Angelika mondta neki, “Nagyi, de hiszen ez egy egér!” – “Ugyan, ne bolondozz már, dehogy egér” – “De bizony nagyi, ez az!” Én nem mertem szólni, féltem, hogy sikoltozni kezdek…

– Angelika nem félt?

– Az?! Egyszer egérkölyköket talált a kamrában, magára pakolta az összeset. Ott másztak rajta a rózsaszínű, pucér, vak egérfiókák, én meg rosszul lettem. Fene egy kölyök volt kiskorában is. Amikor elkezdett kúszni-mászni, folyamatosan szétrombolta a bátyja játékait is, aki pedig egy áldott jó gyerek volt. Szegény, épített egy szép tornyot, erre a húga odajött, és szétrúgta. Szegény kisfiam teljesen ekeseredve mondta nekem; jaj, mami, miért vetted az Angelikát, nem volt jobb?

– Maga mit mondott erre? – derültem.

– Azt mondtam neki, menj apádhoz, kisfiam, kérdezd meg őt!

– Megkérdezte?

– Meg. Teljesen lelombozva jött vissza; a papi azt mondta, kérdezd meg a mamit! Nem jöttek ki a húgával. Emlékszem, még az elején, nem sokkal azután, hogy Angelika beszélni kezdett, a fiam összenézett az apjával, és azt mondta; jaj papa, vége a nyugalomnak, pedig milyen szépen elvoltunk eddig. De látod, a végén, amikor szegény fiam meghalt, mégis a húga volt a halálos ágya mellett. A férjem már nem élt, nekem meg Angelika azt mondta; mama, ezt nem kell látnod. Majd én Alex mellett maradok, amíg el nem megy. És így is lett. Se a felesége nem volt vele, amikor meghalt, sem a gyerekei.

-Beszéljünk valami vidámabb dologról – indítványoztam, mert Márta néni nagyon maga alá került az emlékezéstől. – Be kellene áztatni az orchideákat, ha jól látom…

Márta néni erre felvillanyozódott. Imádta az orchideákat, pláne, ha babrálni kellett velük. Ami egyébként azt jelentette, hogy mind a húsz orchideát egyesével hordtam ki a szobájából, töltöttem tele vízzel a kaspókat és rakosgattam őket, miközben a különféle orchideafajokról, és az orchideatenyészetbeli látogatásáról beszélgettünk. Ez a foglalatosság meg is nyugtatta, és nemsokára már mosolyogni is képes volt.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!