Miért szoktam felnőtt férfi létemre pöttyös könyveket olvasni?

Tulajdonképpen ugyanazért, amiért George Mallory megmászta a Mount Everestet – mert ott vannak. Vagy ugyanazért, amiért elolvasom a Domestos összetételét, vagy amiért elolvasom, hogy miből készült a légfrissítő, aztán elolvasom horvátul, görögül és románul is, mert szórakoztató, hogy létezik olyan szó bárhol az ismert univerzumban, hogy sastojci (nem is beszélve a nyárfapohókról – jó, beismerem, ezt nem a légfrissítőn olvastam).

Volt egy hétvégém, amikor zsinórban több lányregényt is elolvastam, a végére már egészen úgy éreztem magam, mint egy felvilágosult keletnémet iskoláslány, aki rádöbben az emancipáció fontosságára és szocialista eszmékkel kacérkodik, de aztán elmúlt.

Így került a kezembe Fehér Klára Bezzeg az én időmben című regénye is. Ez kilóg a sorból, mert a többi pöttyössel ellentétben itt legalább már hallottam a szerzőről, sőt, zsenge ifjúságomban (oké, legutóbb tavaly) olvastam is tőle a Földrengések szigetét, ami egy nagyon mókás ifjúsági sci-fi, amelyben félig-meddig komolyan repülő autókról, szabályozott időjárásról és effélékről ábrándoztak, méghozzá úgy, hogy közben a Hóvirág cukrászda és presszónak is teret hagytak ebben a vízióban. Igaz, automata szolgálta fel a sütit és a margitszigeti ásványvizet – ez utóbbit ingyen, mert egészséges.

A Bezzeg az én időmben egy tökéletes pöttyöskönyv, sokat segít rajta, hogy Fehér Klára jól ír, úgyhogy amúgy szórakozottan úgy végig lehet olvasni, hogy még érdekel is, de nem nagyon, és nem változom tőle kislánnyá. Annyira távol állok a célcsoporttól, amennyire csak lehet, de még így is le tudott kötni – leginkább azzal, ahogy a budapesti helyszíneken gondolkoztam, eleve érdekel a várostörténet, érdekes fejben egy kis térképet rajzolni arról, hogy mi merre van, mi változhatott, ilyenek. A hetedik-nyolcadik kerület az utóbbi években azért változik, de nem véletlen, hogy szeretnek Pesten háborús filmeket forgatni – a száz éve felhúzott bérházak maradtak. Volt egy kifejezetten egy nyolcadik kerületi helyszínre kihegyezett pöttyös is, annak a címét elfelejtettem, de érdekes lenne újraolvasni.

A regény egyébként egy bizonyos Horváth Katiról szól, aki a negyvenes évek elején kereskedelmi iskolába jár, úgy egyébként leszarja a háborút és a világpolitikát, ragaszkodik az ösztöndíjához, frusztrált, szeretne bepasizni és titokban orvos akar lenni, de a család anyagi körülményei miatt nem tanulhat annak. Vágyálmai között szerepel a működő kommunizmus, de nem túl bántóan, egyébként a legfőbb problémáját a ronda kabát és a kitalált Laci jelentik, akivel a barátnői előtt akar villogni, aztán talál egy igazi Lacit, aki annyira igazi, hogy el is jegyzi, majd el is viszik katonának – itt kerül elő a háború témája, ami korábban nem nagyon érintette Kati életét. A cím arra utal, hogy az anyja többször mesélt a lánynak arról, hogy milyen volt „annak idején” tizenévesnek lenni, bezzeg most – erre persze a történelem megismétli önmagát, ha optimistán olvassuk a regényt, triplán: remélhetőleg Laci hazatér a háborúból, és Kati lánya ugyanolyan hülyeségeket fog csinálni, mint mindenki más. Lapozzunk, nem érdekes; az egyetlen érdekes benne az, hogy Fehér Klára úgy tudott ifjúsági regényeket írni, ahogy Magyarországon nagyon kevesen, nem érződik benne a tanárnénis lenézés, az erőltetett menőség, amikor valaki „ért a gyerekek nyelvén”, és nem is akarja megváltani a világot.

Ha csak egy lányregényt akartok elolvasni harmincas szőrös pasiként, akkor szerintem olvassátok el ezt. A MEKen meg is tehetitek.