OK Computer

A Radiohead OK Computerhez csak csipkekesztyűben lehet hozzányúlni, annyira szent tehén. Vagy szívből gyűlöli valaki, vagy ha épp szereti a műfajt, akkor imádja. Nehéz elsiklani felette.  Kezdem egy erős felütéssel, aztán majd lehet köpködni: szerintem csak akkor lenne tökéletesebb album, ha szerepelt volna rajta a Talk Show Host, amit valamiért azóta sem adtak ki, csak egy single B oldali trackjeként. Mellesleg az albumon szereplő Exit Musicot a Rómeó + Júliához írták, a Talk Show Host meg az egyik kulcsjelenetnél csendül fel.

Hogy milyen az OK Computer? Olyan, mint az akkori Red Hot Chilli albumok: mindig kikiáltottak valamit az aktuális legfaszábbnak és ők rálicitáltak. A The Bends volt a mindenidők Radiohead albuma, hogy aztán az OK a földbe döngölje az egészet és a szentimentális, önsajnáló nyivákolás avatatlan püspökeiként az introvertált mizantróp kis hülyék indulóiból összeállítsanak egy komplett albumot. Desztillált kilencvenes évek.

Ez a bejegyzés nem is lehetne ennél személyesebb és ezáltal szubjektívebb: annak ellenére fantasztikusan jó albumnak tartom, hogy évek óta nem mertem meghallgatni. Van egy pár ilyen, legutóbb a Screamager volt, az amit rettegve közelítettem meg. Aztán rájöttem, hogy ez a hétfő tökéletesen alkalmas arra, hogy a sárga földig húzzam le magam hangulatilag és be is jött. A Computer olyan, amire az összes kritikus nagyjából a Beatles óta először egyszerre mondta azt, hogy anyád, ez milyen jó, bazmeg. Én nem mennék olyan messze, hogy a Dark Side of the Moon c. Pink Floyd albumhoz hasonlítgatom, de kidolgozttságát és koherens hangulatát tekintve lélegzetállító.

Ami érdekes, hogy a Radiohead ezzel az albummal lebaszta a mércét. A britpop hanyatlásának idején adták ki ezt az albumot és az akkori zenekarok jelentős része úgy közelítette meg a munkásságukat, hogy oké, legalább fele ilyen faszát akarok csinálni és akkor baromi jó vagyok. De senki, értsd tényleg senki nem csinált semmi származtatott anyagot az OK Computerből. Inspirálni lehet, hogy inspirált sokakat, de nem láthattunk koppintásokat vagy továbbgondolásokat. A remixek nem számítanak, az mind baromság.

Minél jobban ásom bele magam a cikkekbe, amiket akkoriban írtak róla, annál jobban rajzolódik ki a kép, hogy leginkább az album emocionális töltöttsége az, ami végül a mainstream szintjén is kitörölhetetlenné és jóformán megismételhetetlenné tette. Ezer film betétdalában és paranoid víziók kísérőzenéjeként a mai napig kísért minket. A fegyelmezett, visszafogott gitárjáték időként átcsap érzelemkitörésekbe, a vokál pedig a siratóból fordul át gregorián énekbe. Mindezek mellé a szintetizátor úgy lengi körbe a számokat, mint valami túlvilági díszlet. Az élmény hasonló, mint ha David Lynchet odaültetnénk zenét csinálni. Paranoid, posztapokaliptikus, éteri.

Kibaszott jó kis album, na.