Rohamtakarítónő

– Most a szoba ilyen büdös, vagy a vendég?

– Utóbbi – felelte Alina, és ment a fürdőszobát takarítani, amíg én lélegzetem utolsó maradékával feltéptem a balkonajtót, és próbáltam nem öklendezni. Aznap még tizenöt szoba volt hátra, spórolnunk kellett az idővel, nem lett volna jó buli még a szőnyeget is takarítani.

Sikerült megúszni. Beágyaztam, leporoltam, a porszívót hanyagoltam, aztán Alinával rohamlépésben indultunk a következő szoba felé. Ez úgy nézett ki, hogy ő tolta az ágyneműkkel-törülközőkkel megrakott kocsit, tetején a tisztítószeres vödörrel, én meg vittem a porszívót, a felmosófát és a szatyrot, ez utóbbi arra szolgált, hogy beleürítsük a vendégek szemetét, amit aztán majd a kis kamrában kiürítünk egy nagy zsákba. Persze, nem mindent. A bontatlan csomagolású samponok, napozótejek, olcsó parfümök mind-mind nagyszerű fogásnak számítanak.

Alina kopogott a következő ajtón, majd – mivel válasz nem érkezett -, a saját kulcsunkkal benyitott.

– Ez elutazás – állapította meg tárgyilagosan, a kezében lévő papírdarabra tekintve.

– Jáj – mondtam együttérzőn.

Az elutazás azt jelenti, hogy amíg a kedves vendég huzamosabban ott van, addig csak beágyazunk, porolunk, porszívózunk nála (ezt csak ha muszáj), és kisuvickoljuk a budit. De ha elutazik a vendég, akkor le kell cserélni az összes ágyneműt, törülközőt, mindent le kell porolni alaposan, ablakot tisztítani…. vagyis nagytakarítás. Na most, ha harminc szobából huszan elutaznak, az annyi, mint húsz nagytakarítás. Ami hússzor nyolc perc. Maximum. És van három óránk a harminc szobára.

– Jáj.

A szaros ágynemű nem volt különösebb meglepetés. A kosárba hanyagul odadobott óvszer szinte mindennapi. És természetesen az se gond, ha a kedves vendég a mosdókagylóba hugyozik, vagy a szemetesvödörbe szarik. Fő a változatosság.

– Legalább hagytak volna valamit, ha már ilyen disznók – kesergett Alina.

Ezek után – mivel nekem már tele volt a kezem -, a kocsi tetejére tette a felmosófát, és, mint egy szuronyos rohamkocsi, megindult előre.

A következő szobánál kellemes meglepetés ért minket. Az idős német úr példás rendet, kiszellőztetett szobát hagyott maga után, és ropogós, friss, húsz eurós bankjegyet.

Alina diszkrét táncot lejtett a háttérben, amíg kivigyorogtam magam. A húsz euró megsarkallt bennünket, és úgy esett, hogy az utolsó szobánál még le is tudtunk ülni pihenni egyet. Telefont nyomkodva ütöttük agyon az időt, aztán csak annyit láttam, hogy társam érzékeny fülkagylói megrezdülnek, és villámsebességgel pattan talpra.

Reflexszerűen a kezembe fogtam egy porrongyot, és sikálni kezdtem vele, amíg Alina látványos pofozócsatát vívott a díványpárnák helyes testtartása végett. Pont jókor; az ajtóban feltűnt a főnökasszony.

– Jól van, derék – bólintott, és eltűnt.

Kissé kukán bámultam utána, amíg Alina oldalba nem bökött.

– Láttad, basszus? Zokniban jött kémkedni!

– Púla mia – mondtam, mert ennyit már megtanultam románul. Aztán folyosónak szegeztük a rohamkocsit, és finom tempóval alibikorzóztunk az ebédig hátralévő félórában.