Te mire használnál egy ezeréves könyvet?
Mégis túlzás lenne berakni az asztalláb alá – az ilyen ritkaságokon legalábbis kolbászt kell vágni.
De használhatjuk söralátétnek is, ugyanis akadt, aki az elmúlt ezer évben a korsóját pihentette rajta, erről egy szép karika árulkodik, viszont legalább az asztal nem lett olyan. A tizedik századi pótolhatatlan könyv, a Codex Exoniensis az angol irodalom hajnalán íródott, ha elveszett volna, nem csupán az angolszász korról tudnánk sokkal kevesebbet, hanem lemaradtunk volna egy csomó pajzán találós kérdésről is, amire valószínűleg mindenki kacagva rávágta, hogy fasz, erre a kérdező jól kiröhögte, hogy nem is, mert hagyma. Hiába, az angol humor gyökerei mélyre nyúlnak vissza.
A találós kérdéseken kívül vallási énekek, elégiák és egyebek is szerepelnek a könyvben, de erről századokon keresztül nem sokan tudhattak: a tizenharmadik században a legtöbben nem tudták elolvasni az angolszász írást, így a könyvet csak kerülgették az exeteri székesegyház könyvtárában – az viszont épp emiatt rejtélyes, hogy vajon ki és mikor öntötte le sörrel, illetve használta vágódeszkának. Egy rivális elmélet szerint nem is sörrel öntötték le a kódexet, hanem ragasztóval, de nekem a sörös elmélet jobban tetszik – és azt is el tudom képzelni, hogy a jó vaskos kötet, tele mindenféle ákombákommal arra csábította valamelyik barátot, hogy azon uzsonnázzon meg, ha már egy szót sem ért belőle.
A Codex Exoniensist a tizenkilencedik században fedezték fel újra, ekkor fordult a történészek és irodalmárok figyelme az angolszász periódusra – a könyv legnagyobb rajongója ráadásul J. R. R. Tolkien volt, aki a kódexből kölcsönözte végül Középfölde nevét is, így több okból is örülhetünk, hogy az ismeretlen kispap mégsem öntötte ki az összes sörét.