Tengeralattjáró repülőgép? Ugye csak hülyülsz? Hát, nem.
1938-ban szovjet tudósok rájöttek, hogy mi a korszerű hadviselés igazán gyenge pontja.
A korabeli dízelmotoros tengeralattjáróknak az ólom-savas akkumulátorok feltöltéséhez fel kellett merülni és akkor iszonyat sebezhetők voltak. Leradarozták és szétbombázták őket seperc alatt.
Ugyanakkor a repülőkkel is az volt a probléma, hogy leradarozták és lelőtték őket seperc alatt.
Jött a nagy ötlet: közelítsük meg radartávolságon kívülről repcsivel, aztán merüljünk le és szépen szétlőjük a hajóikat.
A tervet tett követte, egy 800 km hatótávolságú, 240 km/h sebességű, három motoros repcsit készítettek, víz alatti sebessége elérte a 3 csomót, amikor becsukta az összes motorját. Két torpedót hordozott a szárny alatt.
Nem volt persze zökkenőmentes a fejlesztés, Sztálin hiába adott szabad kezet és szinte korlátlan anyagi forrást.
Nem tudták teljesen vízzáróra megcsinálni a szigeteléseket, az ötlet végül – szó szerint – kudarcba fulladt.
De hogy mennyire nem volt hülyeség, az USA az ’50-es években szintén rájött ugyanerre a koncepcióra, megterveztette nagyon sok dollárért.
Aztán végül a tervasztalon is maradt, mert a rakétakorszakkal okafogyottá vált.
