Túlélni a strandon

Mint mindenki más, én is voltam már strandon, de ez soha nem váltott ki belőlem olyan indokolatlanul vidám reakciót, mint az úgynevezett pancsoló kislányból.

Lehet, hogy ott basztam el, hogy nem voltam kislány, hiába pancsoltam. Sokan vannak a parton, sokan vannak a vízben, az árnyékos helyek úgy néznek ki, mint valami öngyilkos szekta világvége-váró utolsó szeánsza után a főhadiszállásuk udvara, a vízben rengetegen vannak, mindent beleng a napolaj undorító bűze, súlyosabb esetben pedig még valami rettenetesen undorító zenét is bömböltetnek azokból a recsegős hangszórókból, amelyekből minden hang úgy tör elő, mint Darth Vaderből.

Egy pillanatra szakadjunk el a rögvalóságtól, illetve próbáljuk meg elképzelni, hogy nem a purgatórium egy különösen undorító bugyrában járunk, amit még Dante se mert leírni, mert azért mindennek van határa, és próbáljuk meg felfedezni a helyzetben rejlő szórakozási lehetőségeket. Igen, inni és enni kell, és ez az a pont, ahol ki kell kapcsolnod a felnőttkori elvárásaidat és igényeidet, és megpróbálni ismét örülni az egyszerű dolgoknak. Oké, tisztelet a kivételnek, de van pár olyan vízparti kaja, amit máshol jó eséllyel nem ennél meg, de gyermeki örömmel töltenek el, ha megfelelő környezetben kerülnek eléd.

A hekk

Mint minden tengerbiológiából alulművelt gyermek, én is azt hittem, hogy a hekket a Dunából fogják ki, azért sütik a parton (a Balatonnal ugyanez a helyzet). Annak ellenére, hogy elég hamar kiderült, hogy ez nem így van, a hekk a kollektív magyar tudatalattiban dobogós helyet kapott, mint A Vízparti Kaja (és meglepően kevesen tudják, hogy milyen kurva randa, amíg rajta van a feje). Persze jó az is, hogy nem szálkás, és – mint minden tisztességes ételt – bele lehet kúrni a bő olajba, oszt jó lesz.

A hekkezésnek szabályai vannak: a lemezeire bomló, kívülről sós-paprikás lisztkérget kapott halhúst szigorúan kézzel kell lefejteni a csontokról, fehér kenyérrel kell enni (akkor is, ha nem eszel általában kenyeret – a krumpli valami burzsuj elhajlás, ráadásul nem is alkalmas arra, hogy az olajos ujjaiddal összenyomorgasd, így maximalizálva az ízélményt). Fontos még, hogy egy rendes hekkezés nem tűr olyan reformkonyhás elhajlásokat sem, mint a friss zöldsaláta: szigorúan savanyúságot kell fogyasztani hozzá, de úgy, hogy lehetőleg legyen benne ecetes almapaprika is, a kovászos uborka (uborka!!) szintén kötelező elem. A kisdinnye és az ecetes karfiol már simán csak választható, nem kötelező elem. Természetesen megfelelő helyen – kevés ilyen akad – egy jó viceházmester jár mellé, de a klasszikus az, amikor leadod a rendelést, akkor kérsz egy korsó sört, az elfogy, mire felharsan az EEEELKÉSZÜLT A HEEEEKK-ordítás, és akkor kérsz még egyet. Elégedetten böfögni a halcsontváz előtt az árnyékban, és lustán rendelni egy harmadik korsóval erősen javallott.

A lángos

A lángosnak egyszerre van jó és rossz sajtója: egyfelől valami igénytelen, olajban tocsogó dologra gondolunk (kösz, rossz lángososok), ha erről van szó, ami ráadásul aránytalanul sokba kerül ahhoz képest, hogy egy filléres cucc, másfelől valami olyan dologra, ami után elégedetten és fokhagymaszagúan hanyatlunk le a plédre, és elalszunk a vízparton (aztán úgy leégünk, mint a szar, és megfogadjuk, hogy soha többé nem csinálunk ilyet, aztán másnap mégis). A bő olaj itt is játszik, persze – egyszer fel kéne találni a rántott lángost.

És létezik jó lángos is. Régebben purista voltam, és mereven elutasítottam a sajtos-tejfölös verziót, mondván, hogy igazán durván csak akkor tudod megküldeni fokhagymával a lángost, ha nem pamacsolják össze mindenféle szarral (ez így is van, de ha nem vizezett a tejföl és nem szar a sajt, azért el lehet csábulni). A virslivel, káposztával meg minden kutyafaszával töltött (eleve, a töltött) lángos valami olyan perverzió, amiről úriember inkább hallgat, és hamarabb vallja be, hogy a kedvenc szórakozása bébifókák beleiből falvédőt horgolni, mint hogy valaha is fogyasztott ilyesmit. Vannak inherensen rossz dolgok, na. Egyértelmű, hogy a totális elnehezülés érdekében az ajánlott kísérő itt a sör.

Friss, forró amerikai csemegekukorica!

Ezen nincs mit ragozni, egy cső forró főtt kukorica alaposan megsózva olyan, mint a chips, ez a lángos és a hekk közötti helykitöltő, amikor már mozgásképes vagy, és sürgősen szeretnél tenni ellene, akkor enni kell még valamit. Ehhez inni elvileg nem kéne, de ha már ott vagy, egy fröccsöt utána lehet küldeni, hogy legalább legyen valami, ami meglobogtatja a fogközökbe ragadt kukoricahéjakat. Haladók installációkat is készíthetnek a pléd mellé elhelyezett, hamarosan ijesztően egyenes kutyaszarra hasonlító, homokba hengergetett kukoricacsövekből.

Virsli

A virsli általában nem valami jó, strandokon viszont alapszabály, hogy kizárólag a legrosszabb virslihez juthatsz hozzá. Ez igaz a hot dogra is, de ott az alkarnyi szar kiflitől nem is igazán tűnik fel, hogy mit eszel. Igen valószínű, hogy erre a büfések is rájöttek, így megpróbálnak védekezni, ahogy tudnak – véletlenül sem azzal, hogy jobb virslit vesznek -: ketchuppal és mustárral. Az iszonyatos mennyiségű globus-termékskálával teleeresztett kifli, amit egy ilyen kenyérkaróbahúzó gépen melegítenek, szerintem hungarikum. Különös ismertetőjegye, hogy ahogy beleharapsz, ez az undorító egyveleg azonnal rád folyik – a jó hír az, hogy a strandon tulajdonképpen nincs rajtad semmi olyasmi, amit igazán ciki lenne leenni. Haladók mintegy feledékenységből azzal próbálják leplezni, hogy igazán szar virslit adnak neked, hogy egy mélyebb papírtálcába helyezik, majd heves görcsök fogják el őket, amikor a mustárpumpához érnek, és így legalább egy centi mély mustár-hullámsírban pihennek azok az infernális hús- és szójapéprudacskák.

Hamburger

Nem. Egyszerűen nem. Csalamádéval pláne nem, és hiába tűnik vonzónak, ahogy a döghúsból formázott, két milliméter vastag húspogácsák kibuknak az édes-ecetes lével átáztatott, szintén ketchuppal és mustárral eláztatott buciból, aminek a tetején hanyatt esik a napsugár, akkor sem. Akkor sem, ha még egész frissnek tűnik benne az a hihetetlenül vékony paradicsomszelet.