Vasárnap reggel keresd az ajtókat!
Mert a Doorsnak erre is van megoldása.
A Doors, talán Val Kilmer miatt, enyhén taszítónak tűnt, de ha nem kell néznem, csak hallgatnom, már minden rendben van. Kicsit segít az is, hogy néhány jó számuk mellett el tudom róluk képzelni, hogy tényleg jó fejek voltak, ilyen a Blue Sunday is, amit még 1965-ben vettek fel, de azért csak nem dobtak ki, úgyhogy csak hetvenben dobtak piacra. Egyébként is: ki ne szeretne egy olyan zenekart, aki Aldous Huxley, az egyik leghülyébb nevű amerikai író egy könyve alapján nevezte el magát?
A Doors of Perceptiont persze nem olvasta senki, legalábbis manapság alig találni ilyet, de legalább ennyi értelme volt annak, hogy Huxley bedrogozott, megszületett a Doors, és hiába csak 66-ban kaptak szerződést, már előbb ügyködtek, igaz, akkor még kicsit másként, mint a nagy sikerek idején, például kevesebbet ittak, basztak meg drogoztak. Ez később kiegyenesedett, akkor már eleget ittak és drogoztak, emiatt is búcsúzhattunk idejekorán Jim Morrisontól, aki egészen a Hairbe illő sztoriként egy katonatiszt fiaként tolta ezt a poszthippi-műfajt, míg 27 évesen, de már konteó-éretten el nem hunyt, ezzel csatlakozva Janis Joplinhoz és Jimi Hendrixhez. Az életkort sokan hangsúlyozzák, vannak konteók egyebekre is, de szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy ha az amerikai titkosszolgálat volt ludas a halálában, nagyon berághattak a J betűre.
Mindenesetre már 1965-ben bölcsen észrevette, hogy van vasárnap, bőven azelőtt, hogy a rocksztárság magával ragadhatta volna, szóval hallgassátok bátran napindítónak ezt a számot, ni:
