Afrika visszavág – Black Panther ajánló

Végre rávettem magam és megnéztem a Fekete Párducot!

Az elején én is úgy viszonyultam ehhez a filmhez, mint bárki más:

Oké, de mi újat tud nekem nyújtani egy fekete szuperhősfilm?

Hát sokat. Teljesen ledöbbentem azon, hogy ugyan a kerettörténet a szokásos sablonokkal telített: trónfosztás-trónharc, az ödipális apa-fia konfliktus különböző megnyilvánulásai, az ármány és a szerelem különféle dimenziói, de maga a történetvezetés és főleg a körítés valami olyasmit tudott, amin tátva maradt a szám.

Hogy egy rendező ennyire bátran nyúljon a témához és ennyire vehemensen az asztalra tegye azt a problémát, ami mindenki előtt ott van – sosem gondoltam volna, hogy valaha megtörténhet. Aki az én generációmhoz tartozik, az még a Dutyi Dili és a Vaklárma Richard Pryor-féle furcsa valóságában szocializálódott. És az minden volt, csak épp nem megengedő. Mi még négercsókot ettünk és Negrót szopogattunk és sosem éreztük, hogy ezzel bármi probléma lenne.

Ez a film egy más generációnak szól. Egy új generációnak, akinek ott van a lehetőség, hogy a film metaforikus eredetföldjéhez, a föld alatti szuperfejlett országhoz hasonlóan tudja értékelni, hogy a “felszín” alatt milyen értékek rejlenek a fekete kontinensben.

A film minden pillanatában erre próbál ráerősíteni: szereplői teljes értékű, hús-vér karakterek, akik szenvednek, éreznek, hisznek és elbuknak. A köztük feszülő dinamikát nem csak a lélegzetelállító csihi-puhival szemléltetik, hanem ugyan filmes mércével mérve középsúlyos, de képregényes szinten iszonyatosan mély és sokatmondó, már-már szimbolista dialógusokkal támasztják alá.

A látvány nagyon jól támasztja alá azt, ami a film mondanivalója. A víz többször megjelenik, mint az élet jelképe: a vízhez közeli jelenetek mind azt engedik sejtetni, hogy itt több van, mint a felszín. A sivár, kopott felszín.

Egy kicsit ilyen ez a film is: mint ha a mi, nyugati valóságunk lenne a sivár felszín, ami alatt ott bújkálna valami titokzatos, valami mélyebb.

Maga a film konfliktusa is ennek a narratívának a sematikus ábrázolása: az ősi királyság miatt létrejövő feszültség az egész világot fenyegeti, ezért össze kell fogni azért, hogy a jó győzedelmeskedjen.

Talán – de csak talán – ez a film közelebb hozhat mindenkit ahhoz, hogy ezt a tanulságot globálisan, egy generáció levonja magának és együttes erővel tudunk harcolni mi is a rossz ellen. Hiszen ami apróságnak tűnik, piciny konfliktusnak, az könnyen elhatalmasodhat. Könnyen mindnekit és mindent maga alá gyűrhet, morális és emberi értelemben is. Könnyen ott találhatjuk magunkat, hogy nem tudunk ártatlan szemlélőként tekinteni a dolgokra. A legfenyegetőbb dologra, ami csak szembejöhet, amin még a Black Panther hősei sem tudnak egyedül felülkerekedni. Csak együttes erővel. És ez a dolog nem más, mint az előítélet.

Az előítélet azzal szemben, hogy csak sablonok léteznek és nem létezik kitörés a keretekből.

A Black Panther szuperhősfilm, de egyben társadalomkritika. Szemlélteti mindazt, ami rossz a társadalomban és küzd ellene a maga eszközeivel. Szerintem a színészeket és a rendezőket is látni fogjuk még: nem vagyok benne biztos, hogy a következő Sydney Poitiers, Denzel Washington vagy Mel Gibson nincs épp közöttük.

Najó, hazudtam, igazából kurvára nem láttam a Fekete párducot, de remélem nem lőttem nagyon mellé a fentiekkel. Még egy kibaszott kritikát sem olvastam el róla.