Run silent, run deep

Történet a mélyvízi acélszörnyekről, a hallgatózás mestereiről, és a mindent megváltoztató kémekről.

A második világháború bebizonyította, hogy megfelelően alkalmazva a tengeralattjárókat igen komoly fejfájást okozhatunk az ellenfélnek. A vízfelszín alatti hadviselés segítségével látványos sikereket lehet elérni, amennyiben az ellen felkészületlen – ez történt a háború kezdeti szakaszában. Rengeteg nyersanyag, hadiutánpótlás és ember végezte az óceán fenekén, mert a semmiből egyszer csak egy torpedó érkezett és kettéroppantotta a teherhajó gerincét.

Az ebben az időszakban szolgáló tengeralattjárók gyakorlatilag lemerülni képes naszádok voltak, amik a vízfelszínen dízelhajtással, viszonylag nagy sebességgel közelítették meg célpontjaikat majd lemerülve elektromos üzemben becserkészték azokat és lesből támadtak. A víz alatti sebességük és hatótávjuk korlátozott volt, mert az akkumulátorok nem bírták sokáig. Ez volt a vesztük is, ha egy romboló felfedezte a settenkedő tengót, akkor már legtöbbször csak idő kérdése volt, hogy az meddig húzza. Elfutni nem nagyon tudott a sebesség hiánya miatt, az óra pedig ketyegett és előbb-utóbb fel kellett jönni a felszínre feltölteni az akksikat. Már ha addig nem roppant össze a hajótest a mélyvízi bombáktól, amiket a rombolóról lelkesen hajigáltak, ugye. A háború második felében már nem volt olyan jó dolog tengeralattjárón szolgálni (mondjuk valószínűleg sosem volt az), a veszteségi ráta az egekbe szökött.

A németek természetesen felismerték, hogy ez nem annyira szerencsés, és a hajóik fejlesztésével próbáltak némi ellensúlyt képezni. A munka eredménye az U-Boot-Klasse XXI, amelyet már kifejezetten úgy terveztek, hogy szolgálati ideje túlnyomó részét lemerülve teljesítse. Az elképzelés jó volt, csak az időből szaladtak ki, ezek a hajók gyakorlatilag már nem tudtak részt venni a harcokban. A háború után a győztesek nyilván vittek mindent, ami nem volt odaszögelve (néha még azt is): német gyártósorokat, mérnököket, tervrajzokat, elkészült egységeket, stb. Az amerikaiak, az angolok és természetesen a szovjetek is ebből a típusból fejlesztették ki a saját következő generációs tengeralattjárójukat. Ami azonban még mindig a jól ismert recept alapján működött (dízel-elektromos hajtás), így az ellene alkalmazandó taktika sem változott gyökeresen.

Na ebbe az állóvízbe vágtak bele az amerikaiak egy hatalmas sziklát amikor vízre bocsátották az első nukleáris hajtással üzemelő tengeralattjárójukat.

A USS Nautilus megváltoztatta az addigi elképzeléseket a tengeralattjárók felhasználásáról, amikor kihajózott nukleáris energia segítségével az első útjára. 1955 január 17-én elhangzott a mondat, ami legalább annyira fontos volt, mint Armstrong kis lépése:

Underway on nuclear power.

A lehetőségek kibővültek, hiszen mostantól nem kellett a felszínre jönni akkumulátorokat tölteni dízel motorok segítségével. Hatalmas energiamennyiség állt rendelkezésre, amivel nem igazán kellett spórolni így sokkal nagyobb sebességgel lehetett manőverezni a víz alatt, a hatótávolság pedig kvázi végtelen lett.

A Nautilus hatalmas technikai vívmány volt a maga idejében és mindenki bámulattal olvasta a híreket, amikor áthajózott az Északi-sarkon a jégpáncél alatt. Addig ez elképzelhetetlen volt, bebizonyosodott, hogy a hajó méltó a nevére, Jules Verne is büszke lett volna rá.

Hamar kiderült azonban, hogy vannak komoly hiányosságai is. A legfontosabb, hogy nagyon hangos volt a víz alatt. A reaktor hűtőpumpái, a hajócsavar zaja és más, a hajótestből kiinduló vibrálások azonnal elárulták a pozícióját, ha normál sebességgel hajózott. A helyzet súlyosságát jól jellemzi, hogy idővel 4 csomós sebesség fölött a szonárjukat nem tudták használni a rajta szolgáló operátorok, mert a hajó keltette zaj elnyomta a szenzorokat. A tapasztalatokat természetesen felhasználták a következő generációk készítésekor és az amerikai tengeralattjárók tervezésénél mindig is elsődleges szempont lett az alacsony észlelhetőség.

A szovjetek rádöbbentek, hogy óriási hátrányba kerültek, így eléggé kapkodva megépítették a saját egységeiket. 1958 júliusában hajózott ki az első November osztályú szovjet tengeralattjáró, ami lényegesen fejlettebb reaktorral bírt, mint az amerikai hajók, áramvonalas hajóteste volt, speciális hajócsavart kapott, a külső burkolata pedig kifejezetten azt a célt szolgálta, hogy ne lehessen egykönnyen detektálni szonárral. Mindezek ellenére sokkal hangosabbak voltak, mint amerikai társaik, nem jelentett különösebb gondot észlelni őket. Ez a probléma elkísérte a szovjet tengeralattjárókat hosszú évtizedeken keresztül.

Az amerikaiak természetesen nem búslakodtak, hogy az ellenfél vadul csörömpöl a víz alatt, hiszen így viszonylag nagy távolságból „szemmel” lehet tartani, és ha szükséges, akkor meglepetésszerűen meg is lehetett támadni. Az amerikai egységek kihasználták az előnyüket, hogy fejlettebb szonárral bírnak, valamint lényegesen halkabbak, mint a megfigyelt szovjet hajók, és rendszeresen rátapadtak a járőröző vöröscsillagos tengókra, feltérképezve a hangprofiljukat, járőrözési szokásaikat stb. Természetesen ez nem volt veszélytelen, hiszen bármikor fennállt a lebukás veszélye, előfordultak ütközések is, viszont még mindig elég kényelmes helyzetben voltak a jenkik.

Ennél már csak az lett volna kényelmesebb, ha ki sem kell hajózni, és mondjuk otthonról tudták volna észlelni a járőröző ellenfelet. A SOSUS segítségével ez is majdnem megoldhatóvá vált.

Az 1940-es években többen is felfedezték és leírták a mélytengeri hangvezető csatornákat, amikben a jellemzően alacsony frekvenciájú hanghullámok több ezer mérföldre is eljutnak. A jelenség lényege, hogy a vízmélység változásával nem csak a nyomás, a hőmérséklet, hanem a hang terjedési sebessége is változik. Ha a hanghullámok megfelelő szögben beesve elérik azt a helyet ahol a legalacsonyabb a terjedési sebességük, akkor gyakorlatilag csapdába esnek ebben a rétegben, és még az erősségük is nő. Ezeknek a mélytengeri csatornáknak a mélysége változó, a Bahamáknál például 1000 méter körül van. Próbaképpen telepítettek is pár hidrofont, és Nyugat-Ausztrália partjainál felrobbantottak három bombát. Pár óra múlva a Bahamákon fülelő személyzet észlelte a hanghullámokat, amelyek átutaztak az Indiai-óceánon, megkerülték Afrika déli csücskét, és behatolva az Atlanti-óceánra eljutottak a Bahamákig.

Nem is volt kérdés, hogy ki kell használni ezt a lehetőséget, a SOSUS (Sound Surveillance System) névre keresztelt hangfigyelő project elindult. Hidrofonokat telepítettek a mélytengeri hangvezető zónákba, a beérkező jelek pedig az óceánfenékre fektetett kábeleken át megfigyelő központokba kerültek, ahol a személyzet folyamatosan az ellenfél jelenléte után kutatott. 1961-re a rendszer már olyan szinten működött, hogy kiszúrta az amerikai USS George Washington (SSBN-598) egységet, amint épp áthajózott egy angliai támaszpontra. Rá következő évben már rendszeresen elcsípték a szovjet hajókat is, és folyamatosan bővítették a rendszert. Mondani sem kell, hogy a Grönland-Izland-Egyesült Királyság között található vizekbe (GIUK gap) bőven került hidrofon, így a szovjetek gyakorlatilag nem tudtak úgy kihajózni az Atlanti-óceánra, hogy ne vegyék őket észre. Márpedig ez eleinte komoly gond volt.

Az első szovjet ballisztikus rakéták, amiket tengeralattjáróról lehetett indítani, ugyanis csak kb 600 kilométeres hatótávra voltak képesek. Ez azt jelentette, hogy a hordozó egységnek ki kellett hajóznia az Atlanti-óceánra, meg kellett közelítenie az amerikai partokat, és csak ezek után tudott támadást indítani a célpontjai ellen egy esetleges atomháború esetében. Ez komoly hátrány volt annak tükrében, hogy az érkező szovjet egységet már Grönland-Izland vonalon várta egy SOSUS által riasztott amerikai vadász tengó és rá is tapadt, hogy ha esetleg valami butaságot tervezne, akkor gyorsan pontot tudjon tenni az ügy végére. Ez jó eséllyel amúgy nem jelentett volna különösebb problémát, ugyanis az ekkor szolgálatban álló szovjet Hotel osztályú hajóknak felszínre kellett jönniük, hogy el tudják indítani a rakétáikat. Mondani sem kell, hogy egy tengerALATTjáró milyen kiszolgáltatott helyzetben van a vízfelszínen… Természetesen a fejlesztések elég gyorsan lehetővé tették, hogy már a víz alól is lehessen rakétát indítani, de az addigra nagyon szépen kiépült SOSUS rendszer minden óceánon komoly előnyhöz juttatta az amerikaiakat.

Nyilván ez nem maradt titokban, John Anthony Walker 1968-tól szivárogtatta az adatokat a szovjeteknek némi aprópénzért (kb szó szerint amúgy) cserébe. Amikor Ivánék rájöttek, hogy ilyen könnyen nyomon tudják követni a tevékenységüket, elkezdtek azon dolgozni, hogy egyrészt csendesebb hajókat tudjanak építeni, másrészt ne kelljen olyan vizeken járőrözniük, ahol ilyen könnyen megfigyelhetőek. Ennek az eredménye lett a Delta osztály, ami már sarki körülmények között is kényelmesen el tudta látni a feladatát, könnyedén áttörte a jégpáncélt és rakétát indított, ha épp arra volt szükség. És hogy miért jó jégpáncél alatt hajózni? Egyrész mert az Északi-sark alatt áthajózva könnyen közel lehet kerülni az amerikai partokhoz, másrészt mert a jég, ahogy mozog, nagyon nagy zajt csap. Ez pedig drasztikusan rontja a szonárok teljesítményét, így az amerikai hajók elvesztik az ebből fakadó előnyüket.

Továbbá ha nyomon szeretnék követni a szovjet rakétahordozókat, akkor bizony már a Barents-tengerre kell behajózni, ami viszont Iván kedvenc játszótere. Mivel viszonylag sekély így nincs sok hely manőverezni, de legalább az akusztikai viszonyok is jó szarok, többek közt pont a mélység hiánya miatt. A Los Angeles osztályú amerikai vadász tengók nem egyszer kerültek lopakodás közben egy éleslövészet kellős közepébe, hiszen senki sem tudta, hogy ott vannak. (Mondjuk más kérdés, hogy ha tisztában vannak a jelenlétükkel, akkor is jó eséllyel éleslövészet lett volna, csak más céllal). Amikor csak a felszínen süvítő rakétákat hallották a szonárosok addig nem volt olyan nagy riadalom, de amikor felhangzott a „torpedó a vízben”, akkor már kiszaladt pár bazmeg. Sokszor az addig rejtőzködő tengeralattjáró pánikszerűen, padlógázzal távozott a helyszínről.

A már fent említett John Anthony Walker elég nagy károkat okozott az amcsi oldalnak, konkrétan a CIA-nál az Akula osztályú tengeralattjárókat kesernyésen-gúnyosan Walker osztálynak hívják.

A történet nagyjából 1972 táján indul, amikor is az éppen szolgálatba állt Victor II osztályú vadásztengeralattjárókról felettébb kellemetlen hírek jutnak vissza a szovjet hírszerzőkhöz. A Walker segítségével üzemelő kémhálózat jelenti, hogy az amerikai egységek kvázi röhögve le tudják követni az elvileg kifejezetten csendesnek szánt Victor II hajókat, ugyanis jellegzetes zajt csapnak. Iván nem hülye, a leszállított 7 egységen túl egy darabot sem gyárt, inkább elkezd eszeveszettül fejleszteni, hogy kiküszöböljék a hibát.

Ennek az eredménye egyrészt a Victor III osztály, ami már simán felveszi a versenyt a korai Los Angelesekkel (ezt a tényt az amcsik nyilván kibírják röhögés nélkül), másrészt egy teljesen új osztály, az Akula. Ami gyakorlatilag pariban van a korszerű hajókkal, rendkívül halk, ráadásul modern szonár és fegyverzet van rajta. Na ez az a pont, ahol az óceán túloldalán erősen megy a kurvaanyázás, de már késő. Walker börtönben, de hiába, a baj megtörtént.

Persze ehhez nem  csak ő kellett, hanem a Toshiba-Kongsberg balhé is, aminek a lényege az volt, hogy pár CoCom tag a tiltás ellenére olyan eszközöket exportált a Szovjetúnióba, amik segítségével rendkívül halk hajócsavarokat tudtak a szovjet mérnökök gyártani, kiküszöbölve az egyik fő zajforrást ami a tengeralattjáró helyzetét elárulhatta.

Az amerikai válasz a kialakult helyzetre a Seawolf osztály volt. Igazi hidegháborús szörnyeteg teletömve a legmodernebb eszközökkel, kifejezetten az új ellenséges tengeralattjárók elleni küzdelemre kihegyezve mély óceáni közegben. Azonban a hidegháború véget ért, a Szovjetúnió belerokkant a kiadásokba. Az amerikaiak bírták volna még pénzzel, mi sem jelzi ezt jobban, mint a Seawolf ára: 3 milliárd* USD/db. Az eredetileg betervezett 29 hajóból összesen végül 3 készült el, hiszen többé nem volt indokolt eszetlen összegeket elkölteni ennyire specializált eszközökre.

A SOSUS állomások jó része mára már bezárt, mivel a hidegháború végeztével megváltoztak a felderítési igények, sokkal inkább a terepre gyorsan telepíthető eszközökre van szükség. A megmaradt eszközök gyakran civil kutatásokban vesznek részt, nem ritka, hogy a bolygó túloldalán éneklő bálnák hangját rögzítik a megmaradt hidrofonok.

* amerikai angol szerint billió, köszönöm az észrevételt