Bucok és a többiek

Mindannyiunknak vannak szégyenletes fiatalkori olvasmányélményei.

Úgy tűnik, valami második gyermekkoron esem épp túl, ugyanis nemrég olvastam a Brumi a városbant és Brumi újabb kalandjait, de ahhoz még nem érzem magam elég erősnek, hogy írjak is róluk – ehhez még el kéne olvasnom a nyifegő medvebocs kalandjait a Balatonnál is, az meg nincs is meg. Úgy gondoltam, hogy ezek után érdemes továbblépnem egy korosztálynyit, úgyhogy előszedtem a Bucok és a többiek című művet, ami olyan tizenkét éves korig ajánlott, és azt tudhatjuk meg belőle, hogy milyen svájci parasztgyereknek lenni a nyolcvanas években (mielőtt elfelejteném: Beat Brechbühl művéről van szó). A rövid fejezetekből összeálló történet nagyjából hasonló tematikát követ, mint például a Gombháború (az egyik kedvencem, a mai napig örömmel olvasom) vagy az Egy komisz kölyök naplója: előbbire annyiban emlékeztet, hogy adott egy csomó büdös kis vadállat egymásnak esik valahol vidéken, és agyba-főbe verik egymást (ez a történet fontos része), utóbbira pedig abban, hogy főhősünk, Bernhard avagy Bucok, rendszerint ugyanúgy megkapja a tanulságot a fejezet végén, mint a Szomszédok nézői.

A Bucok tulajdonképpen nem egy rossz könyv, kiskoromban többször is olvastam a cseresznyefa tetején, akkor még nem tűnt fel, hogy mennyire didaktikus, viszont kellően fordulatos volt ahhoz, hogy érdekesnek tűnjön – ami csak mai fejjel tűnt fel, az az, hogy ez tényleg a nyolcvanas évek környékén játszódik, az egyetlen modern elem, amit fel tudtam benne fedezni, a dzsip volt, ettől függetlenül nyugodtan játszódhatott volna akár száz évvel korábban is. Úgy tűnik, a vidéki Svájcban akkoriban nem volt túl ingergazdag az élet, így a gyerekeknek egymást kellett összeverniük, leesniük a fáról, kirándulniuk, bicajozniuk meg versenyt köpniük – ez a része szimpatikus a dolognak, tulajdonképpen ahogy öregszem, én is egyre jobban szeretnék másokat összeverni, örülnék, ha lenne időm kirándulni, és tényleg elő kéne szednem végre a biciklit, mert az nem járja, hogy senki se csodálhassa meg a babakék-rózsaszín gépszörnyet a piros stucnival és a kanárisárga kulacstartóval. Még valami strasszos szelepsapka kéne rá, és senki nem hinné el, hogy nem a Pimp my Rideból gurult elő.

Bucok és családja, valamint számos olyan karakter, akikről nem igazán értem, hogy kik – albérlők talán? Ottingenben élnek, egy csendes svájci faluban a halál faszán, és kertészetet üzemeltetnek, valamint állatokat tartanak. Ez annyiban érinti Bucokot, hogy ő is nyulakat tenyészt, besegít a gazdaságban, és számos módot talál ennek keretein belül arra, hogy bajba kerüljön, ezek az esetek általában valami disznósággal kezdődnek és morális tanulságokkal végződnek. Szóba kerülnek a szokásos témák, a cigaretta, a lányok, a szar kaják, az idegesítő felnőttek és a nagyszabású gyerekcsínyek, csupa olyasmi, ami a legtöbb ifjúsági regényben úgyis szerepel, de itt már új szelek fújnak: a kislányok feminista hajlandóságot mutatnak, a fiúk meg már nem üveggolyóban fogadnak, hanem svájci bicskában meg sílécben, innen is lehet tudni, hogy a regény nem az alföldön játszódik.

Ha újra tíz lennék, tök izgalmasnak tűnne, bár én sose próbálnám a kutyát agyagba szoborni, és nem is lennék ilyen hülye, de Tom Sawyer óta tudjuk, hogy ez a tizenéves fiúk dolga. Egyszer érdemes elolvasni, na.