A nyár illata

A kakukkfű a világ legmenőbb fűszere. Igen, még a bazsalikomnál is jobb.

Lehet szeretni a babért, mert babérkoszorú, lehet szeretni a rozmaringot is, mert a bölcsességet jelképezi, de ezek mind szart se érnek az egyszerű, paraszti kakukkfű mellett. Ahogy megszólal a kakukk – én már hallottam idén –, érdemes elindulni a rétre, mert amellett, hogy mostanában érik már a szamóca is (ami ténylegesen a szamóca, nem az eper), hihetetlenül illatozik a kakukkfű is – ami egyébként most virágzik. Igaz, nem a virágát gyűjtjük, de mindegy is, csinos, otthonra is kéne. És persze a vattacukron kívül nem nagyon tudok elképzelni olyan ételt, aminek megártana, de ez nem is baj, mert a vattacukrot kifejezetten utálom.

Amellett, hogy illatos és finom, még egy csomó varázslatos tulajdonsága is van: régen úgy hitték, hogy hatékony a mérgek ellen, megelőzi a betegséget, ráadásul a csatamezőn tanúsított bátorság jelképének is tartották, a bennem élő pszeudoviking mindig boldogan gőgicsél, ha találok egy bokorral – és ami a legjobb: lehet szórakozni a különféle nemesített fajtákkal, de megterem a hegyen is, egyetlen pilisi kirándulás alkalmával két különböző fajtát sikerült gyűjteni, az egyiknek nagyobb levelei vannak, mint a szteroidokon nevelt boltinak, a másik kisebb, de sokkal intenzívebb az illata. Oké, nem kifejezetten viking fűszer, de akkor is, ez sokkal jobban hangzik, mint az, hogy a római katonák a tiszteletük jeléül kakukkfűágat ajándékoztak egymásnak, mert ez valahol azért egy kicsit buzis. A szokás még a középkorban is tartotta magát, a háborúba induló férfiak alapfelszereléséhez tartozott a kakukkfű, ami egyébként sokkal hasznosabb tud lenni, amikor mondjuk átgázol rajtad egy lovasroham, mint a kiegyenesített kasza, mert legalább illatos.

Nem véletlen, hogy az egyébként szintén kiváló, ám sajnos most már védett császárgombához hasonlóan gyakran került az uralkodói asztalra – igaz, ebben legalább akkora szerepe volt a méreg elleni védekezésnek, mint annak, hogy egyébként tényleg oda való.

A nép megérezte, hogy aminek ilyen jó illata van, az mindenre jó: tényleg fertőtlenít, bár valószínűleg a pestis ellen körülbelül annyit ért, mint a borecet, amivel szintén próbálkoztak – de megint csak azt tudom mondani, hogy ennek legalább kellemes az illata.

A viktoriánusok – amellett, hogy kiváló bajuszvédős csészéket gyártottak – szintén rátaláltak a kakukkfűre, ekkoriban azt tartották, hogy a növény megjelenése egyértelműen arra utal, hogy az adott mezőn előző éjszaka tündérek táncoltak. Tőlem aztán táncolhattak is, ez a növény minden elismerést megérdemel, egyébként a magam részéről csak annyit tudok ehhez hozzátenni, hogy ha tündér lennék, bizonyára kakukkfüvön táncolnék, nem holmi gombákon – amivel egyébként szintén kiválóan megfér egy tányéron.

Szeressétek a kakukkfüvet, megérdemli.