Csőmozi #174: Teszed le azt a piros telefonfülkét – Gorgo
Már megint jön valami, kilötyög az ötórai teám!
Ennek a nagyjából-egészében indokolatlan évnek a végén indokolatlan óriásszörnyfilm: a műfaj nem Godzillával, hanem King Konggal kezdődött, aztán 1961-ben az ötletdús angolok is leforgatták a magukét, az egzotikus életpályájú Eugène Lourié rendezésében (az oroszországi születésű francia rendező Amerikában halt meg). Indokolt lenne talán a közepesen elmélyült elemzés ezen a ponton a két, látszatra elég távoli nép lelkének (angol, japán) párhuzamairól, pl. hogy mindkettő a rommá bombázott hátországtól traumatizálódótt a háborúban, bár a japcsik valamivel jobban, és hogy e pusztítás és a kitörölhetetlen sokk megtestesítője lenne a szinte semmivel meg nem állítható óriási rém, ami az idők folyamán érdekes módon nemzeti kabalává, sőr családi szörnnyé változott (jó, briteknél nem tudok ilyenről, jelen művön kívül) – de igen nagy valószínűséggel csak arról van szó, hogy a producer King testvéreknek nem jutott más eszükbe.
Az ír Nara (nahát, mire hasonlít?) szigete mellett keres kincset Ryan kapitány (Bill Travers) és legénysége, de csak tenger alatti vulkánkitörést találnak, ráadásul a surmó helyiek is titkolóznak és ellenségesen morognak maguk közt echte ír (ínyenceknek: gael) nyelven. A vetített tenger előtt nem annyira meggyőző csónakázásoknak meg is lesz az eredménye: a kígyóölő szent legendájával összekapcsolt lény tényleg létezik, és a tengerfenéki kaparászások hatására elő is jön az öbölből egy viharos éjszakán, teljes stúdióbeli iszonyatában! A jól láthatóan belebújós Gorgót a nagy példaképhez hasonlóan ember mozgatja belülről, a lába körül valamiért soha nem rohangálnak a kétségbeesetten (mégis hogyan) sikítozó statiszták, csak az osztott kép másik felén, „életnagyságban” csak akkor jelenik meg, amikor praktikus módon nem mozog, hanem mondjuk leponyvázva szállítják, vagy kiütve hever. De ne szaladjunk előre: a helyiek a jól bevált módszerrel (fáklyahajigálás sikongatva) visszakergetik ugyan a fekete pikkelyes, egybefestett piros szemű borzalmat élőhelyére, ám a páratlan létforma felkelti a külvilág figyelmét, és bravúros elkábítási akció után a szerencsétlen állat a kalmárszellemű Dorkins cirkusz szenzációjaként folytathatja pályáját.
Egy hülye fényképész szembevakuzza a nyilván tripla ménesadaggal elkábított Gorgót (bár nem is tudom hirtelen, ez a kicsi vagy a nagy szörny neve-e, affenébe, hát nem elrontócoztam), mire az felriad, és rögtön bemutatót tart a képességeiből, amíg brutális ipari lángszórós dolgozók vissza nem terelik a helyére. Innen kezdve a kegyetlenül exploitált lény magányosan bámulja a holdat, ahogy lenni szokott, az őt meg nem értő, tüdőbabos vattacukrot zabáló brit nagyközönség kénye-kedvére kiszolgáltatva. Csak egy tekintet érez együtt vele, gazdája, a simlis helytörténész (még Naráról) után maradt árva kisgyerek (Vincent Winter gyerekszínészként működött, majd filmproducer lett) ugyanolyan megtörten néz, amennyire semmit nem fejez ki a műrém tompa tekintete. A business as usual felett baljós fellegek gyűlnek, a minden bizonnyal a Monty Python pingvinkutatóinak iskoláját követő Hendricks professzor egyszer csak a derült égből bejelenti, hogy a lény még kiskorú, ily módon szüleinek is kell lennie, melyek a számításai szerint pont hatszor akkorák! És lőn: az óceánból előtör a mindennél elsöprőbb anyai ösztön, hogy kiszabadítsa annyira nem pici kölykét a lélektelen lemmingek fogságából. Tényleg a nemzetközi helyzet fokozódik, Gorgo vagy az ellője (a zavart lásd fent) ellen ugyanis a nyilván máshonnan bevágott RAF, Royal Navy, sőt a NATO erői is kevésnek bizonyulnak! A szárazföldet elérve a tüskés anyaszív a Piccadilly felé veszi az irányt, elképzelhető következményekkel, a makettépületek lassított bontása soha nem látott méreteket ölt. Sőt az alkotók nem átallják magát a szent brit államiságot sem lerombolni, legalábbis a jelképeit, a Tower Bridge és a Big Ben sem ússza meg. A nagyváros közepén pánikba esett tömeget meglepő módon nem 3 kósza kellékes alakítja, még azt is ki merem mondani, hogy helyenként már-már drámai, a túlzásoktól eltekintve (rikító piros ruhás nő veti ki magát halálsikollyal az ablakból, ilyenek).
Az ellenpont Sean, a kiskölyök. Mint minden normális gyerek, ő is a szörnyeknek drukkol, fél London legyalulása után azért megszeppenten, de bátorító mosollyal szemléli a pöffeszkedő felnőttek civilizációjának lesöprését, és a több száz (ezer?) halott dacára üdvözülten nézi, amint a végén a kicsi és a nagy ET hazatelefonálcammog a tengerbe. Lehet, hogy simán el kellett volna engedni a kis (?) Gorgót, a NATO és Őfelsége kormányának összes nagyfejűje együtt nem jutott el idáig, nyilván a nagy kavarodásban nem gondoltak rá.
