HOLDKOMP

Kis lépés ez az árnyékos oldalon…

Celluloid

Csőmozi #175: Mit keres a BFG a kandallópárkányon – A titokzatos stylesi eset

Wilhelmina drágám már majdnem a gyilkos kalaptűig kattintgatott a pixelvadászaton, levegőt se veszek!

Az ősképe óta (a Morgue utcai kettős gyilkosság) nem sokat változott krimi valójában nem a bűn természetéről, az emberi lélek besározódásáról és hasonló nagyívű dolgokról szól (arra ott van minden más a régi görögök és a tragédiáik óta a modern noirig), sokkal inkább afféle „hahaha, jól átvertelek, hülye olvasó, hát hogy nem vehetted észre”-típusú fárasztó elmejáték a szerző részéről. Ilyenformán nem ún. irodalmi, még csak nem is zsánerirodalmi gyűjteményekben lenne a helye, hanem a Fülesben. Az emberiség jelentős hányada viszont minden jel szerint szereti hülyének érezni magát, ezért néz M1 híradót szomjazza máig kiolthatatlan vággyal a titokzatos bűnügyi történetnek álcázott keresztrejtvényeket. Számomra a műfajt kezdettől kinyírta Stephen Leacock (magyar hangja: Karinthy) és a Lefűrészelt tüdőcsúcsok rejtélye, ahogy politikusra sem tud nézni röhögés nélkül senki, aki életében akár egy Laibach-számot hallott.

Kivéve, ha az ember magának nyomoz. A kalandjáték formája tökéletesen egybevág a krimiével, a helyszín felfedezésétől a „klikkelj minden tárggyal mindenen” és a „kérdezz meg mindenkit mindenről”-alapreceptig. A párhuzamra figyelhetett fel Lichter Péter, az egyszemélyes filmelméleti intézmény és faltól falig rajongó is, aki rendezőként eddig a szükségből kovácsolva erényt egyedi montázsfilmekkel és merész formabontásokkal jelentkezett, mint pl. a nálunk is megfordult Hamlet-ambientfilm, a Rub, az Üres lovak kétszereplős rendezői kísértetfilmje vagy a Hideg május, ami a sétaszimulátorok belső nézetét ötvözi a túlélőhorror sivárságával. Utóbbiban egyenesen C64-en vezetik a naplót, bár ez kicsit belegondolva a világvége után, amikor talán már áram sincs, nem túl kézenfekvő módja a jegyzetelésnek. Viszont kétségkívül jól néz ki.

Másik forrás a mű létrejöttének idején (2022) már közkincsként használható némafilmes univerzum, bár nem csak kizárólag az. A sztori narrálásának mechanikus leképezését (titkos ajtó felfedezésekor tényleg kitárul egy tömlöcajtó egy régi gótikus helyszínen) jóval meghaladó szellemes ötletek, sőt, nem félek kimondani, vizuális gegparádé kíséri az örökösnő (vagy örökhagyónő özvegy hullakém másodunokatestvér, kit érdekel) kinyúvasztása utáni, vérfagyasztónak szánt kanyarokat. A cselekményt a fenti képrejtvények koronázatlan (többször megpróbálták, de mindig leesett a fejéről) királynőjének debütje, az 1920-as stylesi eset adja, annak összes kimódolt fordulatával együtt. De mint jeleztem, az elcsépelt és mára a parodizálásra sokszorosan rászolgált nyikorgás csak ürügy, hogy a fékezhetetlen képzelőerejű művész a hozott anyagból teremtsen újat. A stipistopizás könnyebb és nehezebb is, mint az Üres lovaknál, a 100 éves minták felismeréséhez elmélyültebb filmmelegnek kell lenni (kiváló bingóparti összevetni jegyzeteinket a záró felirat szabad a gazdájával, ahol az összes nyersanyag forrása és a játékok is megtalálhatók), a DOS-képernyőkre való rácsodálkozás időben azért közelebb áll. A meghökkentő megfeleltetések szinte mindig telibe találnak, és az unheimlich vagy uncanny hatás helyett konstans vigyorgásra késztetik a műbefogadót, eltérően pl. a Maupiti Island c. sajátos kísértettől kísérlettől pár évtizede. Ez a hagyományos klikkelgetős kalandjáték azért hagyott mély nyomot a játékosban (bennem), mert az alkotók láthatólag oly büszkék voltak a beszédszintetizátorukra, hogy a békebeli trópusi sztoriból sem hagyták ki, így a gyarmati polgárasszonyoktól a matrózokig mindenki ugyanazon a robothangon beszélt, míg az öbölben pálmafák alatt ostromolta a partot a hullámverés. Itt erről szó sincs, maga Mácsai Pál búg a fülünkbe Poirot avatárjaként.

HOLDKOMP