Csőmozi #176: A texasi kaszás krokodiletetés – Eaten alive
Magyarul Élve felvalva, pedig lehetett volna a fenti is.
Ugye senki nem gondolta komolyan, hogy olyan filmtörténeti jelentőségű egysoros megszületéséhez, mint a „My name is Buck, and I’m here to fuck” (Sepsi László közepes fordításában: „Buck az én nevem, a faszom most beteszem”) elég lehetett akár egy Tarantino-nagyságrendű géniusz? Nem, kérem, Tobe Hooper és a 3 (három) forgatókönyvírója (Alvin L. Fast, Mardi Rustam és Kim Henkel) kellett, hogy a kis Quentin erre a korhatáros szövegre heherészhessen gyerekkorában, és mély bevésődésének hála szerepeltesse a Kill Billben. Ill. még a később Aligátorember, avagy a Dél-Texasi Kékszakáll művésznevet elnyert Joe Ball, aki a való világban tényleg nőket ölt a ’30-as években, és a legenda szerint a házi aligátorával etette fel őket.
A Texasi láncfűrészes mészárlás meglepő sikere után Hooper visszatért a tiszta forráshoz, vagy el se ment. Bőrpofáék csodálatosan minimalista balladája (a mai mainstream kimódolt macskaugrasztásaihoz képest végig az az ember érzése, hogy az egészet csak egy véletlenül ott felejtett kamera vette fel, vagy a turistaszalámi-gyártó csacsika család házi videóját látjuk) bekerült a Modern Művészetek Múzeumába is New Yorkban, ezt pedig nem sok, eredetileg autósmozi-tölteléknek szánt kortárs klasszikus mondhatja el magáról. Az amerikai horror Tarr Bélája ugyanúgy a vidék szellemi és fizikai ürességét teszi első blikkre primitív belezdéje tárgyává, pár lépés távolságról viszont szembetűnik az egy-két halovány mentő körülményen kívül a társadalomra tetőtől a (v)alagsorig kiterjedő undor és kilátástalanság. (Nem tévesztendő össze a Mangiati vivi c. 1980-as digó kannibálfilmmel.)
A hangulatot megalapozó egysorost Robert Englund süti el, leghíresebb szerepénél nem sokkal bizalomgerjesztőbb pofázmánnyal már fiatalon. A nagy horrorszínész a falu redneck bikájaként borzongató pontossággal hozza a Balatonnál magának mindent megengedő vörhenyes nyugatnémet parasztot egy évtizeddel korábban, csak Texasban, egy lepukkadt piroslámpás ház kezdő szakmunkásnőjére erőltetve magát. Szerencsétlen nő nem is bírja sokáig, könnyek közt felmond az első munkanapján, majd a néger takarítónő kegyelemhúszdollárosával a kezében botorkálni kezd a mocsárban, a bayou közepén. A filmben örökké éjszaka van, műtermi posványban vagy még fullasztóbb belső terekben folyik minden, annyi szabad tér sem nyílik soha, mint a Láncfűrészes darálóba autókázó városi ficsúrjai körül még az elején.
A rövidre szabott pályájú (rontóc… affenébe, azért remélem még megnézi valaki) Clara utolsó útja a Starlight motelba vezet. A fűrész családja helyett itt egy személy a portás, mindenes, takarító és etető is egyben, nem más, mint Neville Brand nyugtalanítóan kretén Juddja. A félhülye hajléktalanra emlékeztető, degenerált figura akkor képes némi civilizált működést magára erőltetni, amikor vendégeit fogadja, vagy „udvarolni” próbál. Ha előbújik legbensőbb gyermeke, szuszogva-zsémbelve húzza elő a célszerszámot, vagy drukkol egy-egy félig lehentelt áldozata felfordulásáért a háziállat krokodil pofájában, vagy egy méretes vértócsában. Üres óráiban a relikviákkal teli, a képernyőn vagy vásznon át is jól érezhetően naftalin- és dögszagú szobájában ábrándozik a sosemvolt szép időkről, olyan miliőben, amihez képest egy mai, fegyvergyűjtögető incel nyomorék átlagos napja maga a megtestesült lazaság. A mindent szétrohasztó pudva követe a bájos Wood család is, a városból jöttük dacára nem kevésbé elkeféltek. Alantasságuk ismertetőjele a cinikus forgatókönyvírói húzás: önmaga véres halálát a családfő hugyozhatnékja okozza – ha nem pont ott állnak meg használni a mellékhelyiséget, még ma is élne mindenki, élen a tünci, Snoopy névre hallgató westie (?) kutyuskával, a házőrző szörny első jutifalatjával, mármint ebből a családból. Anyu marokszámra nyeli a nyugibogyót, a meleg, idegbeteg esztétára hajazó apuka (Mel Ferrer) ugat és az öklét csavargatva fantáziál a megfojtásáról, amiért ilyen méltatlan helyzetbe hozta, ti. hogy vitaműsorban vaccsolás helyett talpig viszketős nyakú garbóban itt kell megvédeni a család becsületét a világ végén, az őstahók földjén. Nem is jön össze, hiába hord még ő is sörétest a csomagtartóban. Mégiscsak Amerikában, azon belül Texasban lennénk.
Buck legújabb hódítását szintén a Starlightba viszi csöcsörészni, pedig ha bárkinek, a bűzlő jeleket „hát Judd már csak ilyen”-legyintésekkel elintéző bennszülötteknek lehetne több helyismeretük. A belezésen kívül a másik ösztönfilm-rekvizitum, a vérengzés közepén előadott csöcsparádé a fenti filmszínésznő, Janus Blythe jóvoltából valósul meg, a Wood család utolsó előtti túlélője, a kis Libby hál’istennek gyerek ehhez. A helyi Newt, akarom mondani Libby saját, tényleg külön bejáratú Aliens-jelenete a ház tornáca alatt folyik, a peches kislánynak itt kell bújkálnia, míg Juddnak eszébe nem jut kinyitni a kiskaput a medence felől. A végét azért sem árulom el, a gyerekszínésznek (a Halloweenekben is domborító Kyle Richards, kiskorában) remélem fizették a pszichiáterét. Rajongói (legalábbis remélem) magyar felirattal itt látható.
