Csőmozi #177: Ez elment vadászni – Predator 2

A betondzsungel kíméletlen punciarcúja (leleplezésekor, sisak nélkül hívják így, elnézést) a jobban sikerült folytatásban.

A mítoszteremtés legígéretesebb szakasza általában a felfelé ívelés, kicsivel a kiindulás után, amikor a táguló láthatár titkokkal teli, és minden lelet izgalmas további íveket húz a messzeségbe, a régmúltba vagy ki tudja hová, vagy legalábbis húzhat. Jó esetben így is marad, a kommerciális kényszer viszont  nemigen hagyja békén a sikerült műveket sem, hogy a közepesen ótvarak tömegéről ne is beszéljünk. Koherens művészi vízió vagy egyáltalán bármilyen vízió hiányában könnyen előáll a falvédőről lelépett coelhóizmus, amikor a szórakoztatóipari szakmunkás próbál úgy csinálni, mintha zseniális, látnoki auteur lenne, aztán mindenki legnagyobb megdöbbenésére kiderül, hogy meztelen a kontár. Ez lett a sorsa pl. Ridley Scott (vagy a szerencsétlen éhező, alulfizetett kreatívjai, mindegy, nevüket nyugodtan fedheti homály) keze közt az Aliennek, pedig nem sok fenségesebb megnyilvánulása van (volt, amíg visszamenőleg el nem szúrták) a kozmikus idegenségnek, mint a Mérnökök Giger-tapasztotta hajója. Az élienek aztán összeértek egy másik, szintén egylövetű használati tárgynak szánt szörnnyel a korszakból.

A Predátor építéséből a mi Antal Nimródunk is kivette a részét a hát annyira végül is nem rossz (a többihez képest) Ragadozókkal nem olyan régen 14 éve, az első folytatás hálátlan feladatát Stephen Hopkins vállalta. A sivár jövőben járunk: 1997 Los Angelesében az emberélet asztallap aljára nyomott rágót sem ér, az utcán bűnbandák vívják háborújukat nagy tűzerejű automata fegyverekkel! A rendőrség tehetet… á, visszalő, de a mérkőzés nagyjából döntetlenre áll, míg be nem fut Harrigan hadnagy (Danny Glover) és összeszokott csapata. A kemény öklű, öntörvényű zsaru már többször összetűzésbe került feletteseivel! [Idézet tőlem egy korábbi epizódból, a sikeres megfejtő között 1 darab örökös holdkomp-előfizetést sorsolunk ki.] A kolumbiai bandatagok talpig rasztában szippantgatják a szíverősítőt újratárazás közben, lassítva repülnek a szétszálló rendőrautók, azok a rohadt szövetségiek minek ütik bele, szóval minden adott az elsőrangú szórakozáshoz.

A leszámolásnak egy kuruttyoló fantom vet véget, fél kézzel kibelezve a gangsztákat, így eltűnése után nyomozni kell. Az elveszett jövőt megtestesítő, már-már kiberpunk nagyváros a király sikátoraival, neonfényes felhőkarcolóival és az összes egzotikus csöves tartozékkal engem mindig megvesz élősúlyban, hamarabb, mint a vietnámi modorú dzsungelláz, hiszen mint egy elemző rámutatott, az első rész sokkal inkább Svarci izombemutatójának a filmje, mint a rejtélyes űrszörnyé, ami a játékidő végéig alig jelenik meg. További sirályság a babonás jamaikai söpredék vuduzása, ami a végzetet természetesen egy másodperccel sem késlelteti, de Willie király (Calvin Lockhart), a kokaingróf misztikus audenciája a város vakbelében simán odaállítható az immár orákulummá lett Finn meglátogatásához a Számláló nullára (félműveltek kedvéért: Count Zero, Neurománc 2) vonatkozó jelenetében (ami egy könyv, és persze jobb versenyképes). Túlzott intellektualizmussal vádolni a művet persze nem lehet, de azért jelent valamit, hogy Danny Glover egyszer sem dobja le az ingét, miközben fogcsikorgatva kúszik-mászik, és a többiek is különféle szálakon tesznek úgy, mintha legalábbis rendőri munkát végeznének. Bill Paxton a kellő időben mégis hősies mókamikije, a tökös latinó rendőrnő és a csapat tolvaja, Archuleta nyomozó képregényfigurák, de ide más nem is kell, egyenkénti leölésük (bár a Predátor a nőt korát megelőző módon életben hagyja) pedig még több indítékot szolgáltat Harrigannak a bosszúra, bár ő már azon is eléggé fel van búrva, hogy külön titkos kormányzati hájtek-osztag utazik az ő célpontjára! Az efbiáj vagy ki tudja milyen különítményt az ellenszenves karrierista szekrényarc vezeti, természetesen hogy fegyvert gyártson az idegen tudományból.

Kockafejűbb áttitűddel fenn lehet akadni rajta, a taktikai atomtöltetet és csillagközi utazásra képes űrhajót ellő élien, pontosabban predátor technika miért nem jutott el odáig, hogy lekapcsolja az infralátását vagy felkapcsoljon helyette másikat (hűtőházi jelenet), vagy miért is robbantja fel (?) a föld alá dugott templomot, űrhajót vagy rejtekhelyet, miután a nyamvadt humán végül csak legyőzte egyiküket? Vagy elteleportáltak időben? Mire véljük ezt a szamurájhisztit? Hacsak nem az az egész egyetlen oka, hogy a sokat szenvedett Harrigan elszállhasson a kamera felé, a robbanás hátteréből.

A drámai párbajok mentén, a film második felében kezd kicsit sok lenni a cirkuszi mutatványokból, és a humorosnak szánt kiszólások (öreg néni seprűvel) sem használnak a komolyságnak, ám az egész értékéből mindez alig von le, hiszen ott van többek közt a címszereplő hegylakós üvöltése Los Angeles felett egy vízköpőn, a mennydörgő ég hátterén, legújabb ölését ünnepelve, vagy a pillanat, amikor a fajtája nevében egyszemélyes bosszúra esküdött rendőr először lép át a világok határán, be az itt is lenyűgöző idegenség szférájába. (Roger Ebert, a híres kritikus korát szintén megelőzve rasszista indíttatást vélt felfedezni a szörny külsejében, nagyvonalúan átlendülve a tényen, hogy a földlakó főhős is néger férfi.) Ilyenkor érezni, hogy megmozdul a mítosz, például midőn elkapjuk egy alien (nahát, van csontjuk?) koponyáját a büszkeségfalon, megannyi fantasztikus lény maradványa és mondén emberi koponya társaságában. A határszegés további jegye, hogy a millió mérföldekről jött űrgyilkos, amikor kéznyújtásnyira jár célpontjaitól, mindennapi kis töredékeket vesz fel és mond vissza, kozmikus fénytörésbe helyezve olyan szövegeket, mint „shit happens” és „want some candy”. Utóbbi egy temetőben a rémet szellemnek néző kisgyerektől származik. A rituális ajándék pedig, a keréklakatos (elsütőbillentyűs önjáró löveg, mittudomén) pisztoly a XVIII. századból szülte 32 évvel később, mármint a való világban az indiános folytatást (Préda). Eredetiben pl. itt, magyarul itt látható.