Csőmozi #108: A kristálykoponya állatsága – Raiders of Atlantis
Platón legvadabb álmában se gondolt volna diszkósminkes statiszták seregére az ő elsüllyedt földrészéről.
De nem csak ő, nekem se volt fogalmam róla zsurnaliszta szóvirágom megalkotásakor tavaly, hogy ezt valaki tényleg megcsinálta. Nem a poptörténet elsüllyedt korszakát, hanem a punkokat az Atlantiszról, szó szerint. Ruggero Deodato, a kompromisszummentes (ejtsd: primitív, de legalább undorító) kannibálfilmek pápája, sőt az extrém alműfaj megteremtője e kétpálcás produkcióban a digó hulladékgyártás és a korszak ha nem is legjavát, de tuti, hogy dögevész kvintesszenciáját adja. Ott vagyunk Floridában, van még pár hét, de az is lehet, hogy másfél nap, valamit össze kéne hozni, hogy videóforgalmazásban (bele se merek gondolni, ezt hol adhatták moziban) termeljen némi dellát. Nálam a garázs kulcsa a filmgyár vidámparki járgányaihoz, Tito (Carpi) pedig egyszer látott írógépet, övé a forgatókönyv.
Pár héttel később… a jobb szennymozikban már megy az Atlantisz fosztogatói (I predatori di Atlantide, Atlantis interceptors, Atlantis inferno, Les prédatuers du futur, sőt simán Atlantis és még ki tudja hány címen)! A szédítő jövőben (1994) járunk. Mike és Tony, a két vagány emberrablógyilkos a Napfényes Államban elrabol egy ellenszenves vén trotty milliárdost, nem tudni miért, de nyilván megérdemli – akinek ilyen puccos tengerparti villája van, rászolgált mindenre. Pár süket és vak testőr lelövése után a zsákba csomagolt ügyfelet átadják a kocsijuk mellett várakozó Coen testvér-imitátoroknak, cserébe 50000 dollár kápéért. Hiába, az ilyen sötét ügyek akkoriban így mentek fényes nappal! A történetnek ez az ígéretes szála elsikkad egy ruszki atomtengeralattjáró kiemelése és fontos régészeti fejlemények mellett, amelyek a környéken folynak. Dr. Rollins, a csini archeológusnő küszöbére érkezett, hogy műazték kellékek nézegetésével, emellett szakadatlan jegyzeteléssel megfejtse a prekolumbián kultúrák és Atlantisz közt az elsüllyedt láncszemet!
A tudományos áttörés előtt azonban kettérörik a part előtt a ki tudja milyen kormányszerv által kiemelt orosz atomtengeralattjáró. Sajnos ez a szál sincs kifejtve, de sötét árnyakat vet a sötét jövőre szerintem, hogy a ruszkik észrevétlenül Floridáig jutottak. A nukleáris baleset szökőárt, robbanásokat, rossz csillagállást és valószínűleg jégverést is okoz valahol, filmünkben lényegesebb, hogy a legendás elveszett földrészt, legalábbis a maradványait, valamint nagyon is élő lakóit kiemeli a hullámsírból. Az évezredek óta nem látott atlantisziak szuperfaja nagyvárosi huligánok és kíméletlen pszichószadómazó punkok alakjában manifesztálódik rögtön a szárazföldön, és percek alatt lemészáról + felgyújt több városra való jóravaló amerikai polgárt. Hogyan, miért? A hogyanra nem kapunk választ, a miértre a misztikus téboly és a fent említett pszichószadómazóizmus lehet a megfejtés, és a karhatalmi szervek bűnös hanyagsága. Az első pillanatban viszont, amikor feltűnik az időutazó martalócok hihetetlen járműparkja és még lenyűgözőbb ruhatára, ez már senkit nem érdekel.
Hiszen hogyan lehet vigyorgás nélkül nézni, amint pl. az álmodozó pap a túlélők kis csoportjából kiszalad a rezzenéstelen pofájú rémgyilkosmotorosok közé a béke üzenetével, hogy ott szó nélkül lemacsétázzák? A poszatlantiánus farkastörvényeket a széplelkű Dr. Rollins is megismeri igen gyorsan, az élet sűrűjéből érkezett Májk által a kezébe nyomott pisztollyal (nem, Beavis, nem azzal) egy ideig kényeskedik, aztán második kérésre csak beáll az önfeledt tömeggyilkos kölyökdiszkóba, és ledurrantja az ablakon belendülő bőrszerkős fosztogatót. A horrorvonal öröksége a kellő fénytörésben akár művészinek is mondható motívum, egy zenegépnek verődő akasztott hulla és az ennek következtében akadozó refrén. „Santa Maria… Santa Maria…” – véletlen, hogy az alkotók a Szűzboldogasszonnyal és az Amerikát felfedező hajó nevével gúnyolódnak?
A mű egyetlen komolyabb kreditje a kétes hírű Deodatón kívül a később tehetséges rendezővé avanzsáló Michele Soavi (Dellamorte Dellamore, Lámpaláz), itt mázolt punkot alakít meggyőzőn. Visszatérő poén, hogy az újjászületett muzulmán néger állandóan kijavítja, ahogy szólítják: már nem Washington, hanem Mohamed! Vicces a korszak akciófilmes kelléktárából összesöpört jelenetkészlet, helikopter kilövése géppuskával, háton fekve a robogó iskolabusz tetejéről, ostrom á la 13-as rendőrörs, dzsungelharc a szokásos prekognitív-behelyettesítő harcmodorban, azaz a célpontok gyakran időnként azelőtt hullanak le a tetőről vagy a hegyoldalról hangos áááááával, hogy bárki rájuk lőtt volna, vagy 10 méterre becsapódó gránáttól vetődnek el készségesen. A játékidő nagy része ezekkel a kibekkelő eseményekkel telik, a végén azért eljutunk az atlantisziak másfél szobás ősi templomkomplexumába és Rollins doktornő szörnyű titkához is, túl az őrző szfinxbálványon. A bálvány az atlantiszi high tech szép példányaként lézerkilövővel van felszerelve és pattogó piros sugarakat vet a szeméből, de itt ezen, azt hiszem, e ponton senki nem csodálkozik.
(Passzentosan rossz minőségben itt nézhető. Nemrég meglepő módon felkerült a Netflix kínálatába is, bár mint közismert, kultúrlény nem ezt az alsópolcos streamingszolgáltatót választja, hanem mondjuk az Apple tévén vagy az Éjcsbíógón falja a távolról sem tömegfogyasztásra szánt moslékot.)
