Csőmozi# 55: Az már nyugat – The decline of western civilization

Hulla a pázsiton, rendőrök az ablakban, punkok az Atlantiszról.

A nyugati partvidék, közelebbről LA és környéke elsüllyedt punk-színteréről tudósít Penelope Spheeris nevezetes dokumentumfilmje, időben 1980 tájáról, amikor a brit szipusok hatására (más történészek szerint az erős hazai, pl. a Stooges örökségéből is merítve) az amcsi garázsgyerekek szükségét érezték kifejezni, mit gondolnak a Carter-éra végéről, meg úgy általában a világ dolgairól a cápamosolyú cowboyszínész-elnök uralmának kezdetén. Akkoriban még nem a jegyre írták rá, hogy a megvásárlásával hozzájárul, hogy önről mozgókép stb. készülhet (abban sem vagyok biztos, hogy jegy volt egyáltalán), így a nyitó montázsban a feldolgozott zenekarok – Black Flag, Circle Jerks, Catholic Discipline, Fear, X, Germs, Alice Bag Band – frontemberei vagy frontnői olvassák fel a szerződést a közönségnek koncert előtt. „Ti pedig hozzátehetitek, hogy fakoff!” – vágja bele mindenki arcába egyikük. Punkdokuhoz tökéletes nyitány!

A szerkezet nagyjából annyi, hogy a koncertfelvételekre interjúk következnek, azokra újabb pogózások, néha a viszonylagos külvilág egy-egy képviselője is nyilatkozik erről a zavarbaejtő új irányzatról. A szellemi csúcspont rögtön az elején eljön, ez kérem André, az okostojás bölcsészmacska a Képregényes rocktörténetből, csak barna helyett szürke zakóban, akarom mondani Brendan Mullen, a Masque klub tulajdonosa, amint LA autópályái előterében osztja meg gondolatait az egész erőszakosságának okairól („azt hiszem, a zene gyorsasága miatt”). Utópiában ráadásul mérgez a levegő! A megszólalók nagy része nem ilyen intellektuális.

A tarajosokat (zsurnaliszta túlzás, az ikonná lett hajviseletből itt gyakorlatilag egyet se látni, ami a térség embrionális állapotának vagy naivságának egyaránt bizonyítéka lehet), tehát a punkokat természetes élőhelyükön figyelhetjük meg, lerobbant klubokban, foglalt putrikban vagy a romantikus intereszt gazdag családjához, esetleg valaki anyukájához bepofátlankodva. Utóbbira példa a Germs családi jelenete, a darabos arckifejezésű énekes, Darby Crash, rántottasütés közben felelget a kérdésekre („Milyen kábítószert használ fellépés előtt”? „Mindet” – szerintem legfeljebb speed, alkohol és csavarlazító játszhatott, másra nemigen futhatta.) A madárpókkal, rohambilis koponyával és Pókember-matricákkal kidekorált konyhában mozog Michelle, a szívszerelem is. Az ábrándos leány a pázsiton talált, több napja szívrohamban elhunyt és állványról lehullott szobafestő meg a vele fotózkodás vicces sztoriját meséli el, a felvetésre pedig, hogy nem zavarta-e, a válasz: nem, mindig utálta a szobafestőket.

A Black Flag a kezdeti, még Henry Rollins-mentes korszakban a Church nevű hodályt bérelte többedmagával havi 16 dollárért, kicsit cinkes módon hippikkel együtt, de a fotelből magyarázó Robo (dobos, láthatóan a banda esze, később ő ragadt Angliában a hiányzó útlevele miatt) szerint ez elmegy, mert a hippiket semlegesítették. A Germs őszinte suttyósága mellett a Catholic Discipline dekadensebb, classy vonalat visz, öltönyt-kalapot viselnek, sőt nyomokban zenélni is mintha tudnának, ennek megfelelően a front, Claude „Kickboy” Bessy (mit ad az ég, tényleg francia) idegesítő pöcs, az osztály művészkedő hülyegyereke. Ám ezzel is csak az artiszt csapdájába sétáltunk, célja ugyanis mindenkit kiakasztani.

Kickboy olvas fel a színtér lassan rendes, több tízezres példányszámú újsággá növekedett fanzinjából, a Slash magazinból, közelebbről a levrovatból. Itt található minden idők egyik legszebb, pro-atom olvasói levele: „az álszent hippik is csak addig nyavalyognak, amíg ki nem megy az áram a magnójukból, utána jó nekik az atomenergia, meg ne értsetek félre, bírom a természetet meg minden, de amelyik állat emiatt pusztul ki, az úgy járt, evolúció van”. Íme, így érez a ma fiatalsága, fordul Kickboy lenkenénisen a kamerába. Azért tartsuk szem előtt, hogy a szabadok földjén és a bátrak honában súlyos retorziót, pláne börtönt nem kockáztatott senki pusztán azért, mert lehülyézte Kalifornia kormányzóját vagy a regnáló kormányt, szemben a vasfüggöny innenső oldalával. A főleg promóterek és klubtulajok képviselte idősebb nemzedék elnéző mosollyal viszonyul a fiatalokhoz (Milt Wilson, koncertszervező: érteni vélem, mi az a pogó), nagyobb gondot inkább a biztonságiaknak okoztak, akik addig sosem látott problémával szembesültek, ti. az éles balhé és a társastánc megkülönböztetésével. És mint említettük, a színtér maga meglehetősen primer módon élte meg önmagát, azaz nem agyalta túl a dolgot, kultúrtörténeti jelentőségének szinte biztos nem volt tudatában. A záró interjúkörben, ezúttal rajongókkal, is csak az elég nyugtalanító fejű kis pszichógyerek, Eugene ás mélyebbre: őt az zavarja, hogy a barátai verik a barátait, pedig a pózereket kéne. A definícióval adós marad, a lányok szerint a szebb világhoz elég, ha mindenkinek kék lenne a haja.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!