Egy hétfői történet

Hónapok óta várt erre a napra. A bezártságban néha a napok is éveknek tűntek, a hetek órákká zsugorodtak, ahogy az idő, az átkozott idő egyre csak tétován haladt. A Langolierek valahol fenték a fogukat. Végre kiszabadulhatott rémes gondolatai dermesztő fogságából. A csapongó fantázia nem hagyta egy percre sem nyugton, a kiadók határidőihez igazított napirendje szörnyű tempót diktált, ahogy vállalhatatlan mennyiségben ontotta a véghetetlenül dagályosra duzzadt irományokat. Ki kellett kapcsolni, akármennyire is ki nem állhatta az embereket; muszáj volt néha közéjük ereszkedni, hogy felszedjen újabb töltést, új ötleteket merítsen a fikcionált kínszenvedéshez. Nézni a hömpölygő sokaságot és várni, hogy történjen valami rémes… ezernyi újabb módja volna a rettegésnek – ami persze a valóságban soha nem történhetne meg, legfeljebb az újabb könyveinek lapjain. Belépett a filmszínház ajtaján és amit ott talált, arra a legkevésbé sem számított. Másodmagával voltak összesen négyen a hét vetítővászonra. Sehol a várt tömeg, sehol az új inspiráció. Stephen King életének talán legborzalmasabb pillanata volt.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!