A 80-as évek rock zenéi – tényleg olyan gagyi volt?

Azért álljunk meg egy szóra (Vágó úr kérem). Nem volt minden szar, ami a 80-as években született! A pop zene valóban kínszenvedés, de a rock ekkor „fénykorát” aratta. Olyan bandák kerületek elő és álltak a reflektorfénybe, mint a Cinderella, Bon Jovi, White Lion, Europe, Warrant, Winger, Kix, Faster Pussycat, Lynch Mob, Mötley Crüe , RATT, Poison, Skid Row, Sleeze Beez, Blue Murder, Pink Cream 69, Vixen, Tesla, továbbá az L.A.Guns, na és persze a Guns N’ Roses – hogy csak a legismertebbeket említsem (ami hirtelen eszembe jutott).

Azért ez nem egy rossz felhozatal. Iszonyat jó bandák tűntek fel a 80-as években – és jó pár igazán tehetséges zenész, akik később sem süllyedtek el (persze volt, aki sajnos igen). Hair-metál vagy Glam, nem számított igazán, az csak a külsőség volt. Akkoriban úgy kellett kinéznie minden rockernek, ahogy Bret Michaels a Poison-ból, vagy Nikki Sixx a Mötley Crüe-ból. Még Alice Cooper is átrajzolta közismert maszkját, hogy bezsebelhessen pár No.1. slágert (na erre még azért majd még visszatérek).

Fun fact:
Tudtátok-é, hogy a későbbi heavy metal alapbanda, a Pantera is haj-bandaként kezdte? Erősen feltúrt hajak, 100kg hajspré és glammos riffek. Nem viccelek, keressetek rá! Szóval még ők is innen indultak – aztán persze megtalálták saját stílusok, és bedurvultak kissé. RIP Dimebag.

De, vissza a 80-as évekre. Mondanám, hogy mindazt, amiről most mesélek rockerként átéltem. Ott voltam az MTK stadionban a Bon Jovi-n (1993. szeptember 1.), és ott voltam azon a koncerten is, ahol gyakorlatilag az orosz Moscow Peace Festival bandái zenéltek. Csodaszép idők voltak. Nem csak fiatalabb voltam, de minden szabadabb volt – és a zene is jobban bejött (nekem).
Aztán persze a kaliforniai napsütést elsodorta a Seattle-i eső és borongás, és a grunge mindent eluralt. Megfojtva, elvéve a levegőt a vidám bandák elől, mindent elborított a szomorkás üvöltés fájdalma.
De, előtte még csupa mosoly, napsütés, és leeresztett tetejű kabrió a végtelen országúton… (hiszen a közismert dal szerint „Kaliforniában sohasem esik az eső”) – és a zene is ezt tükrözte. Hiába volt kicsit punk, hiába volt zömében rock, a vidámság átsütött rajta. A fiúk vékonyak és szexik, méteresre feltúrt hajakkal (akkoriban szerettem volna hairspary-t árulni a Hollywood Boulevard-on), mindegyik feszes spandex-, bőr- illetve szaggatott jeans gatyóban, a turkálóból visszamentett ujjatlan pólóban vagy zsabós hippie-mintás ingben, na és persze veszkó-csizmában. A fiúk úgy néztek ki, mint a csajok, a lányok meg, mint a srácok. Ennyi volt a külsőség. Viszont a koncertlátogató csajok zabálták, mint Cookie Monster a sütit (bocs). Soha annyi cici-villantás nem volt a koncerteken, azóta sem. Valahogy olyan könnyednek, szabadnak, felhőtlennek érződött minden…

Szerettem ezt a korszakot. Lendület volt benne. A muzsikája jó érzéssel töltött el (sőt tölt el a mai napig is). Dallamos, dúdolható, ám ott a keménység, a feszes ritmus, ami lendületbe hoz, de nem dühít fel. Csak adja az alapot a melóhoz – akármit is csinálsz.
Én – bevallom – zeneileg mindenevő vagyok. A country-tól a world music-ik, a chill/downtempo-n át a blues-on és jazz-en keresztül a reggae-ig mindent meghallgatok (magyar nóta és mulatós kizárva!). Van, amikor komolyzenei hangulatom van, néha latin- vagy elektronikus zenére vágyom, de alapvetően rocker és metálos lennék. Ha otthon vagyok (a melóhelyen sajnos ne lehet), mindig szól valami zene. Na, ezt csak azért meséltem el, hogy eléggé otthon vagyok a rock-zenében és a 80-as években is – lévén átéltem. Nem győztem Metal Hammer magazinnal az újdonságokat).
Na, de vissza az eredeti történetünkhöz. Ahogy az lenni szokott, a népszerűség vagonjára olyan sokan ugrottak fel, hogy megfeneklett az egész hajó. (Hogy ilyen szép képzavarral éljek.) Magyarán szólva felhígult a kínálat, sok volt az utánzat. Ami nem is csoda, hisz minden lemezkiadó akart magának egy hasonló bandát, bízva a sikerben.
Csak pár példa: Volt eredetileg (egy bizonyos Jon Bon Giovi által felfedezett Philadelphia-i banda) a Cinderella, akik valami újat hoztak. Alig 3 évre rá megjelent a színen a Britny Fox utánzat banda, és énekesük (“Dizzy” Dean Davidson) pont úgy rekeszti hangját, mint Tom Kiefer (Cinderella) – ami amúgy is erősen az AC/DC hangzására emlékeztet, csak blúzosabb alapokon. Véletlen? Aligha.

Vagy ott a Kingdom Come (Lenny Wolf csapata), akik 1:1-ben Led Zeppelint nyomtak. Bár tagadták, de oly egyértelmű, hogy újra divatba hozták Paige-t és Plant-ot, sőt az egész Zep-et. Wolf azóta is próbálkozik, de egyre halványuló sikerrel. (Mondom én, hogy a 80-as évek voltak a csúcspont!)
De, megemlíthetném a Silent Rage-et is, akiket nem kisebb név, mint Gene Simmons (KISS) menedzselt – valljuk be – mérsékelt sikerrel. Na de, ha ezerszer hallottuk már ugyanazokat a Desmond Child féle dallamokat, akkor mégis, mit várt?
Na mindegy, nem is folytatom. Egy szó, mint száz, voltak kópia-bandák bőven, és egyre többen. Nem volt már benne semmi újítás, semmi lendület. Megfenekleni látszott az egész, amikor egyszer csak berobbant a grunge. És az összes lemezkiadó dobta egykori kedvencét, majd gyorsan átnyergelt az új szerelvényre (újabb képzavar, de szerintem értitek).
Innentől pedig a rádióbarát glam napjai meg voltak számlálva. A zenekarok feloszlottak, vagy küszködtek a stílusváltással… aztán elcsendesült minden. Kihaltak a dinoszauruszok. Egyetlen banda tűnt csak fel, akik bevallottan és felvállaltan (már csak bohócságból is) a 80-as évek glamját játszák, és némi túlzással állítanak vicces görbetükröt az akkori csajozós korszaknak, de zeneileg nagyon-de-nagyon ott vannak. Ajánlom őket mindenki figyelmébe, aki csípi ezt a fajta rockot. A nevük Steel Panther. (Mondjuk, ők egy „poén banda”, de én imádom őket. A korszak minden kliséjével felvértezve, egy Van Halenbe oltott Poison. Persze túloznak, és némileg „Irigy Hónaljmirigy” iróniával savazzák a klasszikus dugós/csajozós dumákat. De oly bájosan, hogy szétröhögöm magam a szövegeiken, és színpadon is kellően őrültek, viszont zeneileg nagyon ott vannak – pár éve jártak a Barbakában. Ott voltam, láttam őket. Tényleg őrültek, de a legjobb értelemben.)

Csak az igazán vájtfülűeknek mondom: A Steel Panther gitárosa Satchel, alias Rush Parrish. Az ő neve nem ismeretlen a szakmában, ugyanis olyan bandákban játszott a SP előtt, mint a RacerX, a Fight (Rob Halford – War of Words albuma), aztán játszott Sebastian Bach-hal (Skid Row) is, sőt egy Van Halen tribute bandában is, mielőtt csatlakozott volna a SP csapatához. Szóval egy elismert és felettébb tehetséges bárdistáról van szó. (Mellesleg Paul Gilbert egykori szobatársa és azóta is kiváló cimborája.)
A lényeg, a lényeg. Egy korszak letűnt, és mostanság éledezik újra, ahogy az időközben felnőtt generáció kezdi felfedezni magának. És egyre több ígéretes, és a80-as éveket valóban értő banda van. De, innentől ez már egy másik írás volna… a mostaninak pedig mindjárt vége.

(Ők itt az „új generáció”, vagyis név szerint a Crashdiet banda, akik viszik tovább az egykori glam/sleeze-lángot.)

Viszont, ígértem, hogy Alice Cooperre még visszatérek, és ha ígértem, akkor teljesítem is:
Alice másodvirágzása ebben a glam korszakban következett be. Köszönhetően olyan slágereknek, mint a Poison, a Hey Stoopid, és a Trash.
Fun fact:
Viszont, tudtátok-é, hogy a Poison szám riffje egy-az-egyben a Guns „Welcome to the Jungle” dalának riffje? Csak le van lassítva több, mint felére.
Ügyes gyerek ez a Vincent Alan Furnier (Na ja! – mondaná az öreg zsidó). Nyertes csapaton ne változtass alapon írt egy „új” nótát – ami persze a slágerlisták élén kötött ki. Na ja, így könnyű.

Well, enjoy!
És a metál ereje legyen veletek!
\m/