Csőmozi #93: A balettba ugrálni – Bullet ballet

Nehezen megy a kicsi sárgáknak a nyugati technika internalizálása.

Bár muskétáik már a XVI. század belháborúiban voltak, a kapcsolatfelvétel Perry kapitánnyal 1853-ban Japánnak a haditechnika meg úgy általában minden terén olyan lehetett, mint amikor nekünk leszállnak az ufók. Az idegen technoLÓGiát aztán egészségtelen kisgömböc-ütemű vágtában sikerült átvenni, feldarabolni, habzó szájú mániákussággal elemezni és végtelen példányszámban utángyártani kicsiben, de hogy az organikus fejlődés helyett ez az erőltetett hadzsime milyen hatással volt az egyébként is görcsös néplélekre, azt a világháború és az utána kisujjból kirázott második, még fanatikusabb ipari újrázás és következményei mutatták. Foglalkoznak a jelenséggel az erre hivatottak, a művészek is, Shinya Tsukamoto vagy Cukamotó Sinja a Tetsuo indusztriál elmebajával kezdte 1989-ben. A dologhoz (mire gondol a szarariman pokoli vigyora mögött az útkereszteződésben, amikor már véres a feje, nem feltétlenül az ő vérétől) ez a fegyvermelegség felől cukros bácsiként közelítő alkotás 9 évre rá, a válságos japán “elveszett évtized” – sokan szeretnének így évtizedeket vesztegetni – és egyben az évezred végén veszi fel a fonalat.

A reklám-bérrabszolga (mármint nem a bérrabszolgaságot reklámozza, hanem reklámokat gyárt, bár ki tudja, talán nem olyan nagy a különbség), tehát a reklámfilmes Gota – ismét Cukamotó alakításában, de ő írta és rendezte is – rendes kis sárga termeszként működik. Fegyelmére – bár a nagy japán munkafegyelem mélyén szerintem az egzisztenciális rettegés rejlik, ti. miért, különben mit csinálnál – jellemző, hogy nője öngyilkossága után sem vett ki egyetlen szabadnapot sem, a szenvedést záróra után intézi. Gotának persze a szeme sem áll jól, rezzenéstelen arcára rá van írva, hogy hamarosan kijön valami, aminek a teaszertartás országában nem szabadna. Az ábrándja életét kioltó fegyver és talán a gaidzsin popkultúra hatására egy Smith & Wesson Chief’s Special 40-es pisztolyt kezd hajkurászni, seftesek és a születő világszőttes hálózatán. A kockamonitorok és klaffogó billentyűzetek különösen jól mennek a totálisan művi, természetellenes városi környezethez, ahol a perverz taták, akarom mondani fegyverrajongók Szebb holnap (John Woo heroikus vérbalettje) és John Wayne nickeken csetelnek.

Néhány átverés után az annyira már nem naiv nyakkendős saját maga áll neki fegyvert összerakni, telepi patkányokkal és roncsgyűjtőkkel konzultálva (szia, Fetisiszta a Vasemberből). A katalizátor, már a menyasszony előzetes halálán kívül, szokás szerint a rendes emberéktől oly sokban nem különböző alvilági figura, itt a célzatosan csak egy betűvel eltérő Goto, egy immorális bőrszerkós punkbanda tagja. Kirablásakor a törvénytisztelő adófizető szinte hazatér. Amikor falhoz kenik és elszedik a pénztárcáját, az az ember érzése, végig erre várt, sőt direkt ment oda, az ösztönlényük felszabadításában előrébb járó lelki testvéreihez. Ezzel el is jutottunk a lényeghez, Cukamotó kedvenc elkeféltségéhez: a civilizáció súlyától megbéklyózott ember az erőszakon át szabadul fel, de közel sem biztos, hogy a kéreg alatt annyival jobb lesz. A véres akciók bennsőséges, erotikus töltetet nyernek, a minden természetességet rég elvesztett alakok egyetlen kapcsolódási pontjaként. A Nyugatból kiábrándult fegyveres rendcsinálók, mondjuk Travis Bickle vagy D-Fens morális felháborodásukban cselekednek vagy egyszerűen azon kattannak ki, hogy egy tisztes világnak, amiért ők eleinte rendes játékosként mindent megtettek, nem így kellene kinéznie. Itt az a mindent betöltő bizonyosság, hogy normalitás, akár a pisztácia, nem is volt, nem több az, mint közös önámítás, a leszorított, világméretű elmebajra szögelt fátyol, ami az első szigorúbb ránézéstől, vagyis mindennapi villongástól miszlikre szakad.

A rendezőtől szokványosnak mondható cselekmény is erre van felhúzva. Goto/Gota egymáshoz közelítő doppelganger párharcában harmadik erővonal a mindkét irányból fenyegetett, üres lelkű nő, Chisato, bár japán nőt erőszakkal fenyegetni annyi, mint az adóhivatalt bevallással. A bandaháborúkon, minden értelemben földalatti klubokon és szikraözöntől sistergő gyárakon át vezető padlógázzal repesztés a művésztől szintén bevett és szintén csúcskategóriás videóklip-modorban készült, kellően nagy képernyőn nézve a fékevesztett kamerarángás rosszullét előidézésére is alkalmas. A király ipari soundtracktől (Chu Ishikawa műve) az igényes műbefogadó a főcím alatt hedbengelni kezd, így hasonulva a kúlság- és ürességmegszállott szereplőkhöz könnyebb is elviselni az utazást az ember teremtette, mégis betoncsontja velejéig embertelen másodlagos valóságba, amihez hasonlókon egyébként legtöbbünk élete zajlik. Az üvöltő metrószerelvények, száguldó kocsik mintha csak megjátszásból engedelmeskednének gazdáiknak, emberen kívül más élőlény pedig fel sem bukkan, csak két rovar: egy döglődő az elején, egy pillanatra, ill. egy hulla arcán mászkáló másik. Azaz nem, elnézést, a torz felszabadulást megelőzve pár perccel még átrepül a betontornyok előtt néhány madár, kicsivel a vége előtt, de ez már a francia újhullámos szerelmesfilmek paródiájaként futó záró szekvencia előkészítése lélekben, azt hiszem. A sérüléseiktől felszabadult párocska botladozva elindul, egymásnak háttal, majd erejüket és vidámságukat visszanyerve rohannak egyre messzebb. Tényleg csak remélni lehet, hogy soha többé nem találkoznak.

(A film angol felirattal, japán hanggal itt, a nyitóképe elég hülyén néz ki.)

HOLDKOMP