Csőmozi #26: Nem tapad a bélyeg – The trip

Jól fésült polgári bélyegnyalás a napsütötte Kaliforniában!

A sokoldalú Roger Corman rovatunkban is felbukkant, 1967-ben a gyorsreagálású producer mellett ezúttal rendezőként kívánta meglovagolni a pszichedélia éppen átbukó hullámát a lehető legautentikusabb helyszínen, ahol nemzeti eledel a hamburger és gördeszkán jár minden ember (by 100 Folk Celsius, nyilván őket is személyes élmények ihlették). Milyen legyen viszont a nagyközönségnek szánt produkció a nyugati parti kábszeres-komcsi fertőről, ha a gyártó bevételt vár? Egyenesben aligha mehetnek a mosdatlan hippik meg a bűntanyáik, szerencsére akkoriban a garbós-zakós felsőközéposztály is nagyban kísérletezget.

Pontosan ilyen, sőt még menő napszemüveggel is megtámogatott reklámfilmrendező (Peter Fonda) forgat a tengerparton, derékig a házassági válságban. Kiüresedett fogyasztói léte mellett az is nyomasztja, hogy éppen válik, a szomorúságot az asszonnyal lefolytatott, kb. 4 mondatos fahangú párbeszéd hivatott érzékeltetni. Megtört hősünk fel is megy kenetteljes guru haverjához (Bruce Dern, Laura apja) annak fényűző apartmanjába a dombtetőn, bevenni végre az éra meghatározó piruláját. Lecsúszik néhány bogyó, és immár semmi sem akadályozza, hogy kezdetét vegye az észveszejtő… kompromisszumokkal teli leképezése a mozgóképen nehezen megjeleníthető élménynek.

Az alkotók azért csak csinálják. Mindazt, amit a valszeg maguknak feltett korlátaik (nem hiszem, hogy a pénzről lett volna szó) engednek: cselekmény szinte nincs, a durván beállt reklámszakember az éjszakai nagyváros neonjaitól kábul még jobban, beül egy kislány mellé ártatlanul tévézni egy őrizetlen házba (a híradó a vietnámi ellenség pacifikálásáról magyaráz, kiáltó ellentét!), vagy egy háziasszony szennyesét molesztálja a mosodában. A lényeg, vagyis a jungiánus önvaló transzcendentális megélése a pszichokemoszuggesztív szelfállapotban pedig annyi, hogy a naiv pszichonauta hol a természetben barangol és nőkkel fetreng, hol fekete lovasok kergetik vagy végzik ki sötét szobák mélyén (a díszletek a múlt heti Poe-feldolgozásból maradhattak), hol rémülten felriad. A képi fantázia kimerül a jelenetekre vetített kaleidoszkópmintákban, a rendezői a fenti képek megdöbbentő egymásra vágásában.

Karrierjük küszöbén toporgó vagy éppen felívelő sztárok azért akadnak, az említetteken túl Dennis Hopper a sima modorú guruval szemben simlis félvilági virággyereket alakít, a forgatókönyvet pedig maga Jack Nicholson írta, bár szerintem 10 perc alatt megvolt vele. A hatás tehát meglehetősen műanyag, noha az egyik dvd-borító szerint a film 36 évig volt betiltva… Angliában, mert a tejes tea országában LSD-reklámnak vették, mire kijött 2007-ben, a legutolsó szpídes punk is megcsináltatta arrafelé az összes kihullott fogát. Szóval ez az a mű, ami után közepes borzongással mehetünk haza a fehér léckerítéses házba. A korszak valódi arcához közelebb áll a valóban látomásos Kenneth Angertől mondjuk a Gyönyördóm felavatása, még ha jó 10 évvel korábbi is, vagy a homokos-motoros Scorpio Rising, középutas megoldásnak meg ott a viszonylag hagyományos krimivonalú Psych-out.

 

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!