A fiúk belsejében nagy ordítás lakik

Azt nem szeretem a fiúkban, hogy összefingják a lakásom. Jó, én is összefingom, de az ember hadd fingjon már a saját kuckójában kedvére. Pláne rózsaillatút. Idegen lakásokban meg próbáljon eljutni valahogy a klotyóig.

Azt se szeretem a fiúkban, hogy majdnem mindenről a dugás jut eszükbe. Amikor egy pici ölelésre vágyna az ember, akkor is egyből dugni akarnak. Mintha a dugás, meg az ölelés ugyanaz a kategória lenne, pedig nem. Megvan az ideje a dugásnak és megvan az ideje az ölelésnek.

A fiúk imádnak egyszerű megoldásokat adni bonyolult problémákra. Ezeket a megoldásokat persze ők sem próbálták ki, mert ha kipróbálták volna, tudnák, hogy lófaszt se működnek, de más farkával mindig könnyebb verni a csalánt. Engem viszont nem a megoldások érdekelnek, mert ötleteim nekem is vannak. Egyszerűen csak szeretném, ha valaki végighallgatna, de ez a hallgatás dolog nem megy nekik. Néha az az érzésem, szerelmesek a saját hangjukba és a megvalósíthatatlan ötleteikbe.

A fiúk elvárják, hogy szervezzem át a programomat akkorra, amikor ők ráérnek. Márpedig én kurvára nem fogok akkor ráérni és eszemben sincs a nehezen összeegyeztetett programjaimat felrúgni csak azért, mert ezt ők most kitalálták nekem. Én amondó vagyok, mindenki csinálja a saját dolgait, aztán majd úgy leszünk, mint a párhuzamosok: a végtelenben találkozunk.

A fiúk pletykásak. Semmit nem lehet nekik elmondani, mert egyből továbbadják. Egyáltalán nem tudnak titkot tartani. Vagy ha igen, az csak azért van, mert már elfelejtették, amit mondtál nekik.

A fiúk egy része kifejezetten nehéz felfogású. Szerintük, ha nemet mondok, az igent jelent, vagy legalábbis talánt. Egyszer már gondoltam rá, hogy ha legközelebb ezt csinálják, agyonverem őket egy serpenyővel, hogy egy életre megtanulják a különbséget.

A fiúk a tankos filmekre is rámondják, hogy romantikus, csak, hogy elmenjek velük moziba. Nem tudom, miért ragaszkodnak ehhez, hiszen egyedül is nagyon ügyesen meg tudnak nézni egy filmet. Innen üzenem, hogy a Csillagközi invázió nem romantikus film, hiába van benne meztelenül zuhanyzós jelenet. És a Fury sem. Ráadásul szeretnek terpeszkedve ülni és elfoglalni a karfát, pedig annak legalább a fele az enyém. Szerencsére már csak kevés moziban vannak közös karfás székek, oda meg nem járok fiúkkal.

Fura, hogy kefélés előtt nem lehet velük két értelmes szót váltani. Szerintem nincs elég vérük, hogy az agyukba és a farkukba is jusson egyszerre. Utána meg egyszerűen elalszanak.

A fiúk nem értik, hogy nem akarok rendelni egy egész sütit, mert nem bírom megenni és megsértődnek, ha beleharapok az övékbe. Nem tudják felfogni, hogy csak egy falat kell. Ha az egész kéne, akkor rendelnék magamnak és nem vacakolnék az ő hülye sütijükkel.

A fiúk elvárják, hogy ebédnél én szedjek nekik, aztán meg panaszkodnak, hogy keveset adtam. Van két kezük, mégse használják. Amikor megkérdezem, miért, azt válaszolják, én gusztusosabban el tudom rendezni a tányéron. Csak adjak még húst.

Azt szeretem a fiúkban, hogyha valamit elbénáznak, meg lehet őket vigasztalni, mert akkor hagyják magukat ölelgetni. Meg azt is szeretem bennük, hogy amikor hidegen fúj a szél, el lehet bújni a hátuk mögé, és akkor melegítenek. Hasonló megfontolásokból tök praktikusak késő nyári estéken: ha elég nagyok, be lehet velük takarózni.

A fiúk nagyon sok mindent viccesen csinálnak. Sokszor úgy tűnik, keményen nekiveselkednek a dolognak, mert roppant felelősségteljes és komolykodó pofát vágnak közben, de meggyőződésem, hogy valójában csak szórakoztatni akarnak. Jó bennük, hogy nehéz helyzetekben is meg tudnak nevettetni.

Szeretem, mikor szétszerelnek valamit és nem tudják megint összerakni. Az a titok, hogy olyan dolgok javítását kell rájuk bízni, amire nem vágyunk újra egészben és akkor nem idegesítjük magunkat az eredményen, egyszerűen csak örülünk annak a kreatív újdonságnak, amit a végére kihoznak.

A fiúkban az is jó, hogy megeszik, amit főzök nekik. Pedig én aztán igazán borzalmas dolgokat tudok kitalálni. Lehet, hogy megjegyzéseket tesznek az ízre vagy állagra, de azért szépen belapátolják. Valószínűleg csak éhesek, de én hálás vagyok, hogy úgy tesznek, mintha értékelnék az erőfeszítéseimet.

Azt is szeretem bennük, hogy teljesen türelmesen végigülik, amíg fültisztító pálcikával óvatosan kipucolom a fülüket. Meg úgy általában is hagyják magukat bizergálni pl. összekócolni a hajukat vagy simogatni a tarkójukat. Néha ilyenkor csendes révületbe esnek és átmenetileg lebénulnak, de ha abbahagyom, újra életre kelnek.

A fiúk azt hiszik, ha kicsit dagik, már nem lehet őket szeretni, pedig de. Halál mindegy, hogy néznek ki, ha normálisak és nem csak az autókról, dugásról, meg sportról lehet velük beszélgetni. Csak ezt képtelenek elhinni. Külön aranyos, ha hagyják kicsit megrezegtetni a bébifókahájukat, mert az viccesen hullámzik.

A fiúkban van még egy csomó minden szerethető, de én azt szeretem bennük a legjobban, hogy vannak.