Sartre és a mágikus tölcsér

Gecire készen vagyok a világtól. A Tesco verte be az utolsó szöget nálam a strukturált létezés és az egzisztencialista és etikai nihilizmus ellen folytatott tudatos, Dosztojevszkij által inspirált harcom koporsójába.

Alapvetően nem értek a filozófiához, az bernard és koala asztala. Mégis műkedvelőként meglehetősen mélyre ástam magam a létezés és az emberi küldetés céljának kutatásában, hogy legalább címszavakról tudjak kocsmai beszélgetések mellett érvelni. Ez nekem valahol fontos – az alapvetően időnként visszatérő depresszióm és a saját sorskönyvem állomásainak igazolására komplex elhárító mechanizmusként szét szoktam intellektualizálni magam. Általában a mentségem a saját balfaszságomra, vagy a világ geci mivoltára az, hogy az egésznek egyébként sincs az égegyadta világon semmi értelme és tulajdonképpen akárhogy is lesz, megrohadhat az egész.

Persze ez még nagyon távol áll a tágabb értelemben vett önismerettől és senkit sem akarok azzal untatni, hogy a lelkem legmélyebb bugyraiba engedek betekintést. Egyrészt azért is, mert – ahogy már implikáltam is – kibaszott unalmas, másrészt meg a tonnányi szakirodalom ellenére, amit jó kontár módjára bebifláztam tulajdonképpen fingom nincs az egészről. Ide értve a saját pszichémet, de ez egy másik lapra tartozik. Talán csak annyiban van konkrét vonatkozása a mai napra nézvést, mert onnan jött a gyomros, ahonnan az ember a legkevésbé várná – a Tescoból.

Az ember a mélyebb eszmerendszerbeli felismeréseket többnyire nem a Tescoban kapja.

Általában a szociolgóiai és a tágabb értelemben vett morális leckék az internetről érkeznek, ahol a gátlástalan balfaszok a világ legtermészetesebb módján teregetik ki szánalmas szennyesüket és okádják a világra az összeaszott kis antiszociális lelkük utolsó kis morzsáit is (és tessék megbocsájtani ezért a nüansznyi kis képzavarért). Azt valahol az ember megtanulja így a negyvenhez (lassan!) közeledve, hogy az emberek kibaszottul buták és ezt előszeretettel ki is teregetik.

Ezért is van tele az egész internet nagyobbnál nagyobb faszságokkal, amit embertársaink követnek el. Többnyire ezeket arra használjuk, hogy hozzámérjük a saját zavarodottságunkat és tudatlanságunkat, aztán konstatáljuk, hogy hú de mennyivel okosabbak is vagyunk és aztán tapsikolunk az általunk választott kis pöcegödörben magunknak, hogy megint milyen kibaszott ügyesek voltunk, találtunk nálunk ostobábbat ismételten.

Az emberi kvalitás objektív haranggörbéjében az a csodálatos, hogy a kognitív szinten is duplanulla, érzelmi roncsok is mindig találnak maguknál kreténebbet és ez így is volt jól egészen a mai ebédig.

De én elértem a létezés határára és az arcába nevettem.

Gondolom most legyintetek, hogy vau megint betépett, de nem, nem így van: olyasvalamit tapasztaltam meg, ami még egy átlagos Hiperkarma koncerthez képest is elképesztően pszichedelikus. A teljes, egyszerű valóságában olyan komplex, mint amiről két házi groteszk pápánk és pápinánk, Komor Zoli és Gulisio Timi csak álmodni tud.

Tessék.

Jó, ne aggódjatok, veletek vagyok és ezt most együtt fogjuk végigcsinálni. Értem, hogy mi zajlik le bennetek.

A Tagadás.

Ilyen nincs, igaz? Mi a büdös náthás véres kurva úristennek a nádvágó fasza ez, meg egyáltalán hogy a faszomba? Ezt tuti, hogy megint a vau találta ki, vagy valami fotosopp, vagy valami. Ez tutira nem működik, vagy kinn van egy hétig aztán eltakarítják a picsába. Értem az érzelmi bénultságotokat és a kilátástalanság gyomorból jövő, szorongató érzését. Amikor azt hiszitek, hogy ez nem valósulhat meg, próbáljátok lehasítani magatokról és az ismert világról alkotott képetekről.

A Harag.

Oké, túlestünk rajta, megnéztétek ezt a kurvanagy felbontású képet és abba is belegondoltatok, hogy én ezt a cikket valamiért írom és legalább olyan felindultan kezdtem neki, mint ti. Ugye? Elönti az embert a nyers düh, a vöröslő fájdalommal elegyedett igazságtalanságérzés, hogy miért pont velünk történik ez, igaz? Hát igen. Teljesen megértem a haragotokat. Ez a dolog első ránézésre tényleg olyan, mint amit Paudits Béla egyenesen a pokolból fosott volna ki a létezés síkjára, hogy minden létező embert, akinek bármiféle fogalma van etikáról és úgy általában az emberi viszonyrendszerekről a téboly küszöbére rúgdosson.

Az Alkudozás.

Neee, ez nem működhet. Lehet, hogy van ilyen, de nem használja senki, igaz? Nos csak abban a tíz percben, amíg ott voltam az emberek lelkesen dobálták bele a pénzüket – nagyságrendileg tizen, tizenöten szórtak bele körülbelül 50-100 forintnak megfelelő összeget. Értem, hogy szeretnétek, ha ez 2018-ban nem történhetne meg a világban és azt is értem, hogy most az munkál bennetek, hogy próbáljátok magatoknak bebizonyítani, hogy nem éri meg, nincs használva, vagy hogy a bérleti díj elviszi a hasznot. Nos azt kell hogy mondjam, drága barátaim, hogy sajnos tévedtek.

A Depresszió.

Szomorúak vagytok és megdőlt a hitetek a világban. Sírni tudnátok de még ahhoz sincs kedvetek, mert a szomorúság olyan mélységekbe taszajtott, hogy onnan már saját segítséggel ki sem tudtok kecmeregni. A titeket körülvevő falak hirtelen satuként fogják közre az elméteket és elgondolkoztok a saját legitimációtokon, a családotok életéről kezdtek filozofálni, a céltalanságról és csúsztok bele az elfogadás langyos melegébe. A testetek a tudatotok ravatalozójának márványkádjában mezítelenül fekszik és a saját lelketek fekete varja mossa kitépett szívetek cafrangos szivacsával tisztára.

Az Elfogadás.

És elérkeztünk utazásunk végére. Ez így van rendjén. Hogy miért? Valahol belül mi is meghaltunk együtt egy picit. Mind tudjuk, hogy egy szörnyűség. Fájdalmas és hihetetlen, de beletörődünk, hogy nem tehetünk ellene semmit, ilyen a világ. Higgyétek el személyesen átélve transzormáló élmény volt. És nem, nem az volt benne a legmegdöbbentőbb, amit elsőre gondolna az ember. Hogy a sok szerencsétlen, oktondi papucsállatka, aki bedobálja a lóvéját, miközben valahogy azt képzelni, hogy “azon agyal, amin Kepler és Newton”. Nem ez, ez csak az első döbbenet volt számomra. Vagy hogy ezek az emberek nem használnak mosdótálat, ahol nagyon hasonló jelenség zajlik le, teljesen ingyen (lemennek dolgok egy helyre, ahonnan nem jönnek elő). Ahogy néztem ezt a sok szerencsétlen véglényt, tulajdonképpen rájöttem egy hatalmas igazságra.

A mágikus tölcsér az emberi élet és az emberiség viszonyrendszerének legtökéletesebb absztrakciója.

Könnyű rámondani, hogy ez a sok proli barom szórja bele a nehezen megkeresett lóvéját és úgy örül neki, mint ha a saját fikáját pöckölgetné az előtte lévő sorban ülő nyakában az augusztusi tüzijátékon. Könnyű azt mondani, hogy valószínűleg egy dagadt vállalkozó fasz épp összerakja a sok flipflopban teszkózó büdös bunkó keresetéből az új Q5-öst. Egyszerű rámondani erre, hogy a sok fasz ott baszkodja bele az érméket és annyira bonyolult gondolatai vannak, mint a kutyámnak, amikor a farkát csóválva és ugatva elmélkedik a parton azon, hogy mik azok a hullámok. Pálcát törni a magas lóról pont ugyanolyan, mint amikor ugyanezek a trogloditák hazamennek röhögcsélni valóvilág Tibin, hogy mennyire hülye, hogy megeszi azt a pitét, amibe előtte a többiek egyenként beleverték egymás faszát. De közben csak mindannyian nézzük, ahogy eltelik az a kurva élet.

A helyzet az, hogy mindannyian büdös prolik vagyunk, akik dobáljuk cél nélkül a pénzt az élet mágikus tölcsérébe.