Szerettem volna menő Wraith-illusztráció lenni
Évösszegzés, mondanám nagyképűen, ha lenne bármi összegzendő ezen a nagyjából-egészében pusztító és megalázó éven.
Értelmetlenség és halál övezett mindent (David Lynch, közeli családtag, Ozzy Osbourne, kiterjesztett családtag, a kacsákat kinyírta egy tetves szörny és a macska sincs jól), az ostobaság, szolgaság és hitványság ült tort, talán a kedves olvasónak is feltűnt. Úgyhogy indítanék messziről, és ott is maradnék szívem szerint, a ’90-es évekből, amikor még történtek jelentős dolgok, meghatározók, amelyek évtizedekre velünk maradtak, pl. az ember a 67-es buszon, a legalja Nyugat-Balkánon is olvashatott menő amerikai gótpunk szerepjátékokat kárhozott lelkekről. A nyitókép nagyjából egész életemre belém vésődött, szerettem volna ilyen lenni, és jóval később össze is jött a zenekaros póló a felrobbanó csillag halálsikolyának hullámaival (peheeersze) és a kúl kabát. Más nagyjából semmi.
A szépelgő közhellyel szemben a szenvedés nem használ a művészetnek, a szenvedés az csak szenvedés, minden tiszteletem a híres éhező költőké, de nekem nem működött. Bret Easton Ellis is elsütötte, bár az ő szenvedésről alkotott fogalma kb. annyi, hogy a családi apanázs hónap közepén elfogyott, így kénytelen volt vodkán diétázni kokain helyett a köv. elsejéig. Hol van a pár nagylemez és provokatív regény, amit nagy ráérésemben alkottam, hát mint utaltam rá, a ráérés nem volt akkora, és az állandó félelem és kiszolgáltatottság sem használ a képzelet szárnyalásának. Tanulság: tanulság nincs, a leépülés az csak leépülés, és semmi több.
Khm, tehát szeretném ezennel felavatni a vadonatúj Mentődoboz rovatot ezen az archaikus, szellemjárta felületen, amit mostanra nyugodtan nevezhetek önblogomnak. Boldog nulladikot!
Post Comment
You must be logged in to post a comment.