Legénykonyha monszun idején – next level shit: Bácskai
Az egész ügy onnan indult, hogy most hétvégére egyedül maradtam, a lányok külön-külön elhúztak az összes autóval a dolgukra.
Mit lehet ilyenkor csinálni? Végre nem kell főzni, végre nem kell odafigyelni, hol fingok a lakásban és végre előkerülhet az igénytelenség netovábbja: a közértes készétel.
Ahogy a konzerveket sem annyira szeretem, ezeket sem, de ezúttal úgy voltam vele, hogy merüljünk el a legmélyebb mocsokba és a választékot nézegetve felidéztem gyermekkorom rémesebbnél rémesebb kajaélményeit, ezek alapján választottam. Talán a legrémesebbet.
Nem tudom, ti hogy voltatok ezzel, engem a szüleim nyárra mindig deportáltak valami rettenetes destinációba. Ha szerencsém volt, akkor csak a szeretett nagyimhoz az imádott Tisza-partra másfél hónapra, de rendre az a kevésbé szerencsés helyzet fordult elő, hogy mivel már akkor is jelentősen antiszociális voltam, úgy gondolták, hogy ezen elsősorban az segít ha hasonló korú gyerekek közé küldenek. Táborba.
A gyerektáborokról azt kellett tudni, hogy az emeletes felső ágyon alvó enyhén pánikos, szintén szociopata sorstársad éjjelente bepisilhetett, ezért érdemes volt inkább eleve a felső ágyat befoglalni érkezéskor. De erre a harmadik alkalom kellett, hogy eleve rájöjjön bárki, akit éjjel még nem ért váratlanul csepegés onnan, ahonnan végképp nem számított volna rá.
És hát az étkeztetés. A változatosság jegyében volt hétvégén egyszer welcome kajának pörkölt tarhonyával. Ekkor már mindenki érezhette, hogy jó a hely, minden rendben lesz. Aztán a következő napon lett pörkölt rizzsel. Harmadnap rizs hússal (pörkölt), negyedik naptól kezdődtek a bonyodalmak: elkészült a rizses hús. Aztán jött a húsos rizs és ez így ment egész a végéig, változó arányokban, az utolsó napit hívták Bácskainak. Az ilyen búcsúkaja volt, hogy maradandó emlék legyen.
Nagyon nem szerették a konyhásnénik ha volt maradék a tányéron, mert azt a következő napiba kellett visszakeverni. Rendre megszóltak ha visszavittél egy fél tányérnyit.
Mivel már akkor is jó voltam matekból, rájöttem a halmazelméleti megfejtésre: ha sikerült a tányéron úgy összekupacolni azt a csirízes zsírtócsát, hogy csak az alapterület hatodát tegye ki és a magassága nőjön, akkor nem kaptam szemrehányást.
Így aztán a sokadik táboroztatásnál már a kellő rutinnal kezeltem az ügyeket és megvolt a nyerő stratégiám.
Tegnap jártam a közértben és elém került a váratlan csoda: Bácskai. Készétel.
Na mondom ennek fele se tréfa. Én ezt megveszem. A tálalással kis gondban voltam, mégiscsak magamnak készült, úgyhogy stílusosan választottam hozzá egy közepes műanyagtányért, majd miután az összetapadt, megmikrózott csoda megállt és megtartotta a formáját, a tetejét megdíszítettem tejfellel és Erős Pistával, aztán boldogan elmajszoltam evőpálcákkal, mégiscsak rizs.
Meg vagyok kehesedve napok óta, egyáltalán nem érzek ízeket és szagokat, úgyhogy komolyabb érzékszervi megállapításokra nincs lehetőségem, de most így elég rendben volt két felköhögött turhacsimbók mellett.
A lead képre nem fért ki teljes valójában, de ilyen lett a frissen sült kenyeremmel. Egy kis zöld petrezselyem szórást még megbírt volna, de hagyjuk meg az igényességet a menzák úri világának.
Gyönyörködjetek ti is benne:
