Legénykonyha: Smack kreatívan

Nincs is jobb barátja a csóró egyetemistának-bölcsésznek-rögvalóságban élő bárkinek, mint a kurva szar instant tészták.

Az emberben persze él a remény, hogy egyszer valami csoda folytán belefut egy ehető instant tésztába, de mire megkeményíti az élet és krisztusi korba ér, letesz róla, és elfogadja, hogy vannak olyan dolgok, amelyeken változtatni már nem tud, és voltaképpen egész jó egy két hete hordott zoknit felönteni forró vízzel, és hozzáadni némi bélféregszerű, gumiállagú tésztát. (nem is annyira lazán kapcsolódik: ne vegyetek kacsa ízesítésű Smacket). Van, amikor már a Smack is úri fogásnak tűnik, ilyenkor jönnek a vietnami levesek az alsó polcról, ezek legalább tudnak valami újdonságot nyújtani (B opció, fizetésnap: a Nissin, a Smack gyártója és az instant ramen feltalálója kínál prémium termékeket is, ezek a pirítanivaló japán tészták, ezek valóban finomabbak egy kicsit, de hosszabb időt is kell velük foglalkozni, például két órán keresztül sikálni a lábast, amibe beleégett ez az édeskés szar). A vifon leveseihez több kis tasakot kapunk, ami szórakoztató, mert az egyikben szárított zöldségek és lábkörömnyesedék van, a másikban nagymama kanapéja-szagú olaj, a harmadikban pedig nátrium-glutamát, ami nélkül semmi sem az igazi. Az itteni kalandozások a legérdekesebbek, mert van, amikor üvegtésztát kapunk valódi garnélaízzel (legfeljebb gyomorrák akad benne, abból is csak 0,001 százalék), de olyan is előfordulhat, hogy fogalmad nincs róla, mit eszel, de amúgy hetven forint volt. Az igazi ínyencek ezt sem csak úgy megveszik a boltban: szigorúan aluljáróban kell venni olyan vietnamiaktól, akik valószínűleg tudnak egy kicsit magyarul, de direkt nem mondják meg neked, hogy mit vásároltál. Az urbánus ember orvvadászata ez: valószínűleg sosem adóztak utána, fel kell kutatni, és nem akarod tudni, mi van benne. Nem is orvvadászat ez, inkább olyasmi, mintha Csernobilban állítanál hurokcsapdákat. Egy idő után be kell látni, hogy a klasszikusoknál nincs jobb, és maradni a csípős-marhás Smacknél sok plusz chilivel és két gerezd fokhagymával, de idáig el is kell jutni. Az olyan unortodox feltétek, mint hogy üssünk bele egy tojást vagy főzzünk bele virslit, csak rontanak a dolgon, bár az nem tűnik rossz ötletnek, ha az ember rávág a tetejére némi újhagymát, vagy ha nagyon hányni akar, párizsikockákat.

Vagy foghatod a tésztát, és csinálhatsz belőle ionágyús óriásrobotot. Azt hiszem, egy bizonyos életkor után már ez a helyes metódus, úgyhogy játsszatok bátran az étellel, mint Taishi Arimura, akineke meg sem kísérlem átírni a nevét magyarul.