A tél fűnyírása
A kertes ház egyik áldása és átka a fűnyírás: ugyan lehet stratégiai módon sörözni előtte, közben és utána, és az illata is jó, azért bosszantó, ha hetente kell csinálni. Télen ilyen a hólapátolás, csak épp nem hetente, hanem akár naponta. Már ha van tél.
Mármint nem ilyen, csak hasonlít: boldogabb időkben, amikor még a kacsameséket néztük hétvégente, nagyjából megbízható módon kellett lapátolni a havat, és az volt a kuriózum, ha véletlenül nem volt fehér a karácsony (szánkónk is volt, senki se gyújtotta fel, sőt, a vízmosásban bobpályát rögtönöztünk lefele a hegyről), de ahogy az ember felnő, és egyre kevesebb a hó, valóságos tragédiaként éli meg a hólapátolást. Na, erre való a kor meg a tapasztalat, no meg a whisky.
A hó nehéz. Olyan aranyosan esik lefele az égből, az ember tényleg elhiszi, hogy Isten korpája, aki épp vadul headbangel valahol a galamb meg a hippi között, erre mire leér, már az ördög szarává változik, és kurvára nem hasonlít a hógömbben kavargó kókuszreszelékszerű izére, ami valószínűleg több tengeri emlős halálát okozza, mint ahány embernek örömet szerez, de akkor is, a hógömb kell. Zárójel vége: havat lapátolni szívás, mert ha sódert vagy homokot lapátolsz, annak jó esetben látod egy betonkeverő közreműködésével az eredményét – elbaszott betont –, de ha havat, abból csak víz lesz, az meg ugyan fontos, de próbálj belőle alapot önteni, ugye.
A hó hideg is. Ezt sokan tudják róla, de addig nem érzik át igazán, míg ki nem mentek szopni a hidegbe levakarni a lépcsőről ezt a szart, nyilvánvalóan kesztyű és sapka nélkül, mert ugye teret kell adni a lázadásnak is. Súlyosabb eset, amikor még rá is fagy a jég erre a szarra, akkor még pofára is lehet esni a jégen, a kutya lába felsebesedik, de leszarod, mert attól még nyugodtan nyalogatja a pofádat, miután dobtál egy hatalmas hátast a betonlépcsőn. Biztos így fejezi ki a szeretetét, de akkor is nehéz kedves szavakat dünnyögni két blaszfémia között, hátadban a lépcsővel, orrodban a lapáttal és egy kutyával.
A hó ráadásul retkes is. Nem a vidám kis tavaszi gumókra kell ilyenkor gondolni, hanem az előbbi részvétteli kutya szarára, amit nem vettél még észre, erre szépen ráesett a hó, a lapát egy lendületes mozdulatával pedig legalább olyan lelkesen kened végig egy négyzetméternyi addig tiszta, vagy legfeljebb havas területen, mint egy balatoni vendéglős a felvizezett Nutella-hamisítványt a palacsintán, jelen esetben a porcukrot maga a hó pótolja, ami még mindig esik, a kurva anyját, pedig már ellapátoltad.
A hó ráadásul egyedi is: minden hópehely különböző, ami felveti a kérdést, hogy mi a rossebnek fáradt a Jóisten azzal az örök élet helyett, hogy ennyi szart zúdítson a fejünkre, amit még lapátolni is kell, pedig simán megoldhatta volna, hogy leesik egy kurva kibaszott hópehely erre a szaros földre, aztán mindenki mehet haza sörözni.
