Csőmozi #11: Sosemlett – filmek 2019-ből

Tizenkilencre húzzunk pár filmet, ami pont akkor játszódik.

Rendhagyó adásunkban az abszurd tény fölötti csodálkozásomnak szeretnék először hangot adni: tényleg 2019 van. This is the future, think about the future, ahogy Billy Idol mondta a puristák által lesajnált, eleve derivatív lemeze (Cyberpunk) előhangjában, remember when we used to say no future, well this is it, ahogy egy azóta sajnos elfelejtettem, hogy kicsoda a hálón, illetve ez a kor, amikor minden elvetemültségünk és alkalmatlanságunk dacára mégis a miénk lett az a bizonyos jövő, ahogy Brian Aldiss (hozzávetőleg, most nem megyek el ezért a polcig) a Trillió éves dáridóban. 1991-ben, a Sugár mozgólépcsője alatt fénymásolt Cyperpunk 2020-at forgatva az ember igazán cutting edge-nek érezte magát, és érzi most is, pár évtized fáziscsúszással. A bölcsészkedés nem azonos a hozzáértéssel, az ábrándozás sem a skillekkel, de attól a megdöbbentő, egyszerre nevetséges és felemelő tény még tény marad, a kamaszkorunk nyúlott kazettáin és halványra kopírozott segédletein a vészt mindig oly komoran jósló évszám ott van az ablakon túl, és semmi sem lett olyan. Az emberiség minden várakozást alulmúlóan piti jövőt izzadt ki, jelen jövőnk olyan, mint a legújabb gibsoni jackpot (apokalipszis lassított felvételen, belülről észre sem venni), vagy mint ifjonti szívszerelmünk háziasszony korában, talán jobb lett volna sosem látni.

Rendes cikk helyett a nem túl tudományos és még annyira sem fantasztikus jelenben, egész pontosan 2019-ben játszódó filmekről lesz szó a fenti nem szűnő álmélkodás jegyében. Nem  biztos, hogy minden fent van a szokott helyen, sőt némelyiken eléggé csodálkoznék, de részletekkel tudok szolgálni.

Blade Runner (1982)

Avagy a Szárnyas fejvadász, ami még Akosh ihletét sem kerülhette el. Kevéssé ismert körülmény, de a címnek semmi köze a műhöz, eredetileg egy William Burroughs-íráshoz tartozott (magyarul Pengefutár címen a Galaktika-Metropolis adta ki pár éve, ezért sem megyek el a polcig, a szokásos kábszeres-homokos lázálom + egy régimódi, kockafejű sci-fi nyomozós regény bizonyos Alan E. Nourse tollából, egybekötve). A cím tehát jól hangzik, csak egészen másé, a cselekmény a kissé lapos Philip K. Dick-regény (Álmodnak-e…) feldolgozása sokkal jobban, hiába rítt az ősz író nem sokkal halála előtt a megkínzott zseni pózában, hogy “Hollywood távirányítással végez velem”. A könyv elkoptatott paranoid üldözősdi közepes filozofálással (ha egy PKD-t olvastál, olvastad az összeset) a szinte teljesen üres, szomorkás Földön, a film korszakteremtő, nyüzsgő cyberpunk látomás. “Fiery the angels fell; deep thunder rolled around their shores; burning with the fires of Orc” – idézi Roy Batty William Blake-et (America: a prophecy) kicsit elferdítve a titáni replikánsok belépőjénél, az angyalok itt nem emelkedtek, csak zuhantak, kit érdekel, Rutger Hauer is van akkora próféta.

A filmről alig lehet mit írni, talán nem is kell azon kívül, hogy minden kockája kész imádság az elveszett jövőhöz, minden másodperce nagyobb, mint az élet, és mindenki volt már replikáns, aki neontól nyálkás aszfalton nézte az éjszakát egy örökké tartó városi pillanatban. Az igazi mű semmibe veszi a határokat, magába integrál és nagyobbá tesz, mint ő és a befogadó együtt – a Blade Runner a velünk élő valóságszédelgés csodálatos eszköze, létező párhuzamos jelen, állandó háttérsugárzás, másodlagos valóság, szóval sokkal, de sokkal többel több, mint egyszerű film.

A menekülő ember (1987)

A templomi áhítat után lássunk egy szimpla szórakoztató ökörséget: Amerika Nemere Istvánja (Stephen King) Richard Bachman álnéven megjelent, a film alapjául szolgáló kisregénye a kegyetlen embersport jövőjébe visz. A pénzéhes kommerciális szemlélet a legaljasabb eszközöktől sem riad vissza, ha a mindenható nézettség a tét! Ez mondjuk a filmre is igaz, de a benne szereplő irgalmatlan kapitalisták igen látványosan teszik a dolgukat, a fénykorában döngető Svarci (a csapdába került “kisember”, persze, nem sokkal járunk a Conan vagy a Kommandó után) Dürrenmatt-drámába illő komolysággal csinál rendet a harci drogokkal teletömött hivatásos tévégyilkosok közt.

A nem túl rétegzett médiakritikáról a célévbe érve elmondhatjuk, hogy hatástalan maradt: direkt, arcba gyilkolászós kiszavazó műsor még nincs, szoft bloodsport azért már akad, a nép szájtátva bámulja a legkülönfélébb reality műfajokat a valóságtévéken. “Nem vagyok olyan régen a showbizniszben, de nagyon gyorsan tanulok” – mondja Arnold, amikor mintegy a közönségszavazatoknak megfelelően, a birka tömeg rokonszenvét immár bosszúállóként elnyerve kinyírja a ripacs műsorvezetőt. Számtalan Legyen Ön is milliomos-játékos titkos álma teszi fel ily módon a napcsiszemcsit erre a baltaarccal előadott, akaratlanul vicces ’80s klasszikusra. Készült belőle játék Amigára, C64-re és Spectrumra, a jól sikerült musical-változatot megbocsáthatatlan módon felütötték az ótvar Éhezők viadalával, botrány.

Akira (1988)

Az egész estés japán sci-fi animáció egyik első nagy dobása – mindenféle Ghost in the shellek, Appleseedek és hasonlók szellemi atyja, Katsuhiro Otomo saját képregényéből csinálta ezt az alapvetést. “Japán posztapokaliptikus társadalom, ránk tényleg ledobták az atombombát” – nyilatkozta a rendező, ha nem csalódom. Az atomcsapás után meglepő gyorsasággal újjáépült Új-Tokióban (bár gondoljunk bele, a japánok ezt valóban megcsinálták, a porból építették óriássá hazájukat pár év alatt) 2019-ben a szokásosnak tűnik az ügymenet, végtelenbe nyúló autópályákon számkivetett ifjak zúznak és motoroznak. Az elnyomás, az oktalan (?) lázadás, a vérfagyasztóan aljas kormányzati és céges összeesküvések közé keveredett mutáns gyerekek története a szokott módon épül fel, más szóval nagy meglepetéseket nem tartogat, ráadásul a vége is fárasztó, kamaszos nagyot- és semmitmondásba torkoll, mint mondjuk a 2001, addig viszont legalább olyan jól néz ki, mint piros motorral száguldani az egyetlen csíkká olvadt országúti fények alatt. A kilencvenes évektől szanaszét hivatkozták kb. az összes kiberpunkelméleti műben, nálunk a kamaszkor sivatagában, az ezredforduló felé ment párszor moziban, a népszerű videómegosztón éppen fenn van egészben, angolul.

Zardoz (1974)

“Fegyver jó, pénisz rossz! Fegyver jó, pénisz rossz!” – kántálják vissza a fejvadász vadak az isteni kőfej szózatát, ami éppen most okádott rájuk egy jó adag lőfegyvert, népességszabályozási célzattal. És ez még csak az első 5 perc. John Boorman (Excalibur, Point blank, The general) első nagy sikere, a Deliverance után (nálunk Gyilkos túra címen mutatták be) szabad kezet kapott, hogy rendezhessen, amit akar. Ő pedig rendezett: ha fent coelhóságokat emlegettünk, akkor itt el is búcsúzhatunk a fogalomtól, a Zardoz totális elszálltságú camp-apokaliptikus-allegórikus-fantasztikus-akció-dráma-románc egyvelege olyan ellenállhatatlan, mint a legújabb versét piruló arccal szavaló, begombázott fiatal költő. Sean Connery piros heretartóját és a film megannyi esetlenségét nagy kedvvel cikizte körbe a mémgyártó hipszter-társadalom a mű újrafelfedezését követően, de attól a nagyot akarás megható igyekezete még átjön, többek közt ez a különbség korunk hervasztóan üzleties produkcióihoz képest. Zed, a lázadó exterminátor az elnyomó, örök életű hippik futurisztikus társadalmába betörve hozza el a változást, és a vége felé egyre nagyobbakat gurítva mond mélyeket a szerelemről, a világról, az időről és hadd ne soroljam. Mindezzel együtt a Zardoz olyan film, aminek a puszta létezésétől minden tisztességes cinefilnek le kell fonnia a bokáját, ahogy a Filmvilágban (online felületén, nyomtatásban ez még mindig kiverné a biztosítékot az akadémikus bölcsészeknél) fogalmaztak.