A nemvadas vadas

Akadt itthon néhány szelet tarja és némi hó.

A havat nem használtam fel étkezési célból, csak hánytam (a természet csodája: bort iszik és havat hány, köszönöm, Hahota), a tarját viszont el kellett készíteni, úgyhogy úgy döntöttem, hogy átmegyünk rusztikusba. Az otthoni főzés egyik nagy előnye és hátránya egyszerre, hogy nem egy adott receptre készülsz, hanem improvizálsz, úgyhogy ha kitaláltál valamit, azzal kell szembesülnöd, hogy pont az nincs hozzá, amit fel akartál használni hozzá, na de ilyenkor kell improvizálni. Fun fact: ezt a repülőn felszolgált tálcás kaják esetében úgy oldják meg, hogy hagymával pótolják a hiányzó bármit, merthogy az a legolcsóbb alapanyag. Ez sok mindent megmagyaráz, de az, hogy a briteknél, akik méltán nem híresek a konyhájukról, ez beválik, még nem jelenti azt, hogy jó ötlet lenne. A mostani kajában például nincs is hagyma.

Az eredeti tervem az volt, hogy a tarját krumplival és zöldségekkel párolom össze római tálban rozmaringgal és barna sörrel, de miután nem volt barna sör, átgondoltam a tervet, egyébként is, ha lett volna sör, már nem lett volna, így maradtam a bornál, de nem adtam fel a rusztikus vonalat. Adott négy szelet tarja meg némi zöldség, hozzunk ki belőle valamit, mondom én hóhányás után, ami fölösleges is volt, mert úgyis olvad meg úgyis esni fog, de egy pohár bor mellett elmeditálva úgy ítéltem, hogy a cigánypecsenye amellett, hogy finom, bűnösen egyszerű, most valami westerosi kompakt fogást kell csinálni a húsból.

A középkori konyha egyszerre vonz és taszít: az alapján, amit tudok róla, nem bírták ki, hogy ne mézezzék össze a húsokat, és minél egzotikusabb fűszereket használtál, annál nagyobb jani voltál. Na, ezt inkább ne, maradjunk az idealizált középkornál, sőt, felejtsük is el az egészet a francba: répa meg hús biztos volt, úgyhogy induljunk azzal. Vaj és olaj keverékén megpirítottam a belisztezett, sós-borsos tarjaszeleteket, majd a vajhoz hozzáadtam a kockázott kolozsvári szalonnát, mert első körben elfelejtettem. Ehhez mehetett némi sárgarépa és zeller nagyobb darabokra vágva, miután megforgattam őket a zsírban és egy kis színe lett mindennek, felöntöttem száraz fehérborral, hozzáadtam egy kanál dijoni mustárt, megszórtam kakukkfűvel, egy kis rozmaringgal és hozzáadtam két babérlevelet. Mehet rá vissza a hús, takarékon, lángelosztón párolódni.

Hiányérzetem maradt még annak ellenére is, hogy amikor a zöldségeket meg a húst megkínáltam borral, azért adtam magamnak is, úgyhogy egy teljesen középkorias life hackre hagyatkoztam, és feltúrtam a kamrát, ahol találtam egy konzerv szeletelt csiperkét. Tudom, már a kínai gombás csirkében sem autentikus, de friss nem volt itthon, úgyhogy leszűrve ráborítottam a cucc tetejére, hadd főjenek össze, akkor meg már adtam hozzá egy kis pohár vizet is, a párolódásra nagyon minimál lángon úgyis rászántam nagyjából két órát.

Nyilvánvaló, hogy a legjobb lenne kézzel és késsel enni, de a kurva civilizáció miatt evőeszközt is lehet adni hozzá, ha meg már van villa meg ilyesmi, krumplipürét és egy pohár bort is. Bátrabbak borókabogyóval gazdagíthatják, én még a zöldborson gondolkoztam, de az valahogy nem illett a képbe, nyár-ősz környékén persze azt a rohadt kínai dobozos csiperkét is kihagytam volna, egy jó vargánya, vagy pláne rókagomba-fogás után ebből olyan kaját lehetne csinálni, hogy a fal adná a másikat. A vele főtt zöldség jó köretnek, ha valaki még feltétlenül szeretne mindenféle textúrát tudni a tányéron, egy könnyű, mustáros öntettel meglocsolt jégsalátát tehet mellé, de az már majdnem burzsujkodás. Én nem is tettem, csak egy kis pirított savanyú káposztát, de a savanyú uborka is jól megy hozzá, ez egy egyszerű étel. Akkor jó, ha a szeleteket még ki tudod emelni a tányérodra, de különösebb ellenállás nélkül szétomlanak, a kezdeti lépés, a vajon pirítás itt nyer értelmet: nem esik atomjaira, van rajta egy minimális kéreg kívül, de átpárolódott, és puha belül.