Lyukasjani
A Johnny Hollow akkor is jó, ha nem igazán az én műfajom.
No de kivel viccelek, bármi, amihez hozzá tud tartozni a cilinder meg a steampunk, az akkor is az én műfajom lesz, ha utálom, csak hát nem feltétlen szeretnék hülyét csinálni magamból nagyközönség előtt, mármint ennél jobban. Azért egy velocipédet vennék, ha nyernék a lottón.
A Johnny Hollow 2001-ben kezdte az ipart Kanadában, és bár a Wikipedia szerint elektronikus zenében utaznak, ez azért nem ilyen egyszerű: a cselló, a steampunk, a sanzon és a ragtime is nyugodtan előkerülhet, közben persze erős ez az úgynevezett dark vonal is, úgyhogy nehéz őket kategorizálni. Nem is kell, persze, de érdemes megnézni, hogy mit csináltak, míg nagykorúvá váltak. Nézzétek, itt egy szám a hőskorból:
Arról nem is szólva, hogy mennyire újdonságként hatott ez nyolc éve, még a hangszeres teljesítmény és a szám felépítése sem rossz: oké, sablonos, de van benne egy steampunkos csavar, sír a cselló, a csaj hangja meg egészen csodálatos, nem is beszélve a billentyűről. Ez egy jó szám az elejétől a végéig, az elektronika az egész lemezen – Dirty Hands – csak annyira van jelen, hogy egy kicsit apokaliptusabbá tegye az egészet. Na, és akkor itt az új:
Erősödött az indusztriál-hangulat, de a régi bája végképp eltűnt, az ember egyszerűen nem azért hallgatott Johnny Hollow-t, hogy ilyen soványan kapja meg a csellót, ennyire ne legyen billentyű, az effektezett, éterinek szánt hang sajnos a Theatre of Tragedy óta nemigen visz el semmit a hátán, még ott is gáz volt a gépdobbal. Az egészet inkább el tudom képzelni a Dredd zenéjének, mint bárminek, amihez frakkot kéne húzni, márpedig az igazi varázsa a zenekarnak számomra abban rejlett, hogy igenis működött volna egy olyan steampunk univerzumban, ahol ezt játssza valaki a pianínón, ami ugye nyilván minden polgári lakásban megvan. Rammsteinhez kevés, Johnnynak sok: hallgassátok inkább a régi számokat, azokat tényleg megéri.
