Soul Food

Tulajdonképpen én vagyok a tökéletes vendég, mert sosem teszem szóvá, ha szar valami, de a barátaimnak utána úgy reklamálok órákon keresztül, hogy nem tehetnek róla, hogy szar a szakács.

Ezért sem szeretnek velem enni emberek, mint megtudtam, legközelebbi barátaim is félve adtak nekem a főztjükből elsőre, mert hát mit lehet tudni, lehet, hogy csak udvarias vagyok, és valójában borzasztó ideges vagyok attól, hogy mit basztak el, csak titkolom. Ezért is veszélyes velem étterembe menni, és ezért jó, hogy nem vagyok hivatásos étteremkritikus, bár ahhoz kicsit könnyen felismerhető a fizimiskám, hogy beépüljek mondjuk a Nobuba. Oké, oda be se engednének, de értitek, bárhova, ami valamivel egy tatabányai kolbászsütő fölé pozícionálja magát gasztronómiailag, és a kőbányain túl is van ott mondjuk mit inni.

Az eredeti terv az volt, hogy a Kisüzembe megyünk, erre lehet azt mondani, hogy belpesti hipszter buzik, de egyetlen bivalyerős ellenérvvel tudok szolgálni, ez pedig a hibátlan agyas pirítós. Az agyas pirítós jó. Hely viszont nem volt, úgyhogy irány a bármi, így kötöttünk ki az elvileg kreol konyhát vivő SoulFoodban a Kazinczy utcában.

Újabb veszély: a kreol konyhárol annak ellenére nagyon sok mindent képzelek el, hogy egyáltalán nem ismerem, erről pedig csak felerészben tehet John Grisham az egyébként zseniális hangulatot árasztó déli történeteivel, a maradékért egyéb olvasmányaim felelősek, no meg az Éjfél a jó és a rossz kertjében, ez Spacey egyik leghangulatosabb filmje, legalább olyan jó, mint amilyen hosszú. Arra már nem is emlékszem, hogy esznek-e benne egyáltalán, de ez a déli feeling annyira átjött, hogy azonnal kedvet kaptam egy gumbóhoz, amiről azt se tudom, hogy mi a rosseb, de kell.

További nehezítő tényezők: nem szeretem a rizst és a csirkéért sem vagyok oda, nem csoda, hogy a barátaim hülyének néztek, amikor kreol tálat rendeltem fűszeres csirkével, babos rizzsel és salátával, no meg persze chiliszósszal. És megérte, de annyira, hogy utána már csak lejjebb lehetett volna, ha nem iszunk még valahol máshol egy sört meg egy felest emésztéssegítőnek, nem dumálunk még egy kicsit, és nem tűnik úgy, mintha a folyamatos hétfők világában hirtelen ki lehetne lépni a szarban guruló mókuskerékből egyszerűen azzal, hogy adódik egy olyan kegyelmi pillanat, amikor nem basznak el semmit, és valami a maga egyszerűségében működik.

A SoulFood ugyanis már abban a pillanatban szimpatikus lett, amikor beléptünk, még szimpatikusabb, amikor a pincérekkel váltottunk pár szót, akik tényleg lelkesen magyaráztak az ételekről, de egyébként is barátságosak, de nem tolakodóak voltak, amikor meg megláttam a kikészített tabascót meg azt, hogy sörből sem szart csapolnak, már aggódtam, hogy mi lesz a kajával. Nem kellett volna, semmi hiányérzet nem maradt bennem.

A gasztroírók, csóró hülyegyerekek és kíváncsi, nyitott felnőttek módjára persze össze-vissza belezabáltunk egymás kajájába, a csontos csirkét kézzel ettük, nagyokat röhögtünk, hallgattuk a jó zenét, és úgy általában meg voltunk békélve a világgal, mindezt, ha már árakat is kell említeni a mai világban, nem is iszonyú drágán – az ember dobjon rá egy ezrest a körúti kebabra, aztán nagyjából egy étel áránál tart. Vannak burgerek meg szendvicsek is, a po’ boyt mindenképpen kipróbálom majd, de most rendes meleg ételről volt szó.

Kezdjük a levessel: valami shrimpes-kagylós-tejszínes cucc volt, visszafogott, finom fűszerezéssel, hogy pontosan micsoda, azt meg nem mondom, de a kagylóhús meg a lé kiválóan harmonizált egymással, és nem vitték túlzásba a koriander-attakot sem – ezt mondjuk mexikói helyeken tapasztaltam néhányszor, mindent teleraktak azzal a poloskaszagú gazzal. Ebbe csak belezabáltam, de az az érzésem, hogy hiába lenne drága itt a leves+főétel+desszert egyszerre, nincs az az ember, aki képes lenne végigzabálni, nekem egy sima tál étel is elég volt leves nélkül. Aztán jön a Jambalaya, ami nem egy vudu szekta, hanem egy rizseshús rákkal és kolbásszal, szárzellerrel meg hagymával – semmi különös, de a maga egyszerűségében jó. Ugyanezen a rizses alapon készült egyébként a babos rizs, csak abban nem volt rák meg kolbász. A műfaj tulajdonképpen olyan, mint a paella, valószínűleg csak a fűszerezés más egy kicsit.

A kreol pácolt csirke állítólag kicsit csípős volt, én inkább fahéjasnak éreztem, de az egyébként nem túl durva, de finom házi chiliszósz kiválóan illett mellé, köretnek meg zöldsalátát kértem, az is jó volt, nem túl sok, nem túl kevés, maga a tányér volt akkora, hogy kiéhezve sem kértem volna többet. A babos rizs egyszerű vörösbabbal készül, de mivel rizssége ellenére sem szar, nem is kell sokat cifrázni. A csirke önmagában lehetett volna kevés, de nem volt az, és nem is volt rommá sütve, mindennel együtt eszegetve teljesen jó volt. Egy ilyen tál 2500 körül mozog, ha ennyiért nem is arcpirítóan olcsó, de egyáltalán nem drága.

Persze a Kazinczy utca nem egy fogatlan, kétszáz kilós néger mama tornáca, ahol az ember hátradől ebéd után, és befőttesüvegből issza a moonshine whiskyt, de a zenével és a közvetlen hangulattal itt minden megpróbáltak. Szimpatikus, hogy a séf a weboldalon milyen lelkesen osztja meg a sztoriját arról, hogy hogyan csöppent ebbe az egészbe, és hogy hozta haza a déli ízeket – mikrosztori, lehet, hogy nem is túl izgalmas, de mégis emiatt ehetünk a belváros közepén valami olyat, ami reményeim szerint tényleg majdnem olyan, mint az igazi. Ahhoz, hogy tudjam, mire kéne hasonlítania, persze ki kéne mennem New Orleansba. Arra, hogy beessünk egy kora tavaszi estén enni valamit, ami elüt a nagy átlagtól, a hely tökéletes, tuti, hogy vissza fogok menni. Ja, és nem fizettek a reklámért, ha szar lett volna, azt is megírom, de sajnos elégedetten távoztam. És tuti, hogy a legközelebbi grillezésnél visszanyúlok ehhez az emlékhez, még a rizst se bánom.

Soulfood Étterem
Budapest, Kazinczy u. 32.

A leadképet loptam, nem ott lőttem, nem is jutott eszembe, meg akkor már tényleg egy ilyen instázós balfasznak tűntem volna