Szóval a sör és én
Ma elvittem a csuklómat szokás szerint tornászni, aztán hazaérve kivételesen azt tettem amit megfogadtam magamnak.
Nekiálltam az udvari kiskertet ganézni és metszegetni még pár rózsát, ami múltkor kimaradt. Sütött ezerrel a nap és összegyűlt pár nép az emeleti gangon és néztek, és perszehogy elkezdődött a kommunikáció is.
Ezt azért nem ragoznám túlzottam, mert ugyebár a sör a téma, szóval az egyik bácsi éppen hazajött a kutyasétáltatásból és csatlakozott az összegyűlt népekhez az emeleten. A téma az volt éppen, h egy néni éppen mondta, h tavaly is minden rendes ember volt, amikor nyáron 40 fokban rendet rakott a kertben, és nem csak az ajtaja előtt. aztán megbeszélték h egy másik lakó meg mennyire vicces, h vmi japán kert szerűséget próbált kialakítani az egyik sarokban pár napja, és az milyen mulatságos, pedig ők inkább az én részemet (?) szeretik, mert az annyira dzsungeles és az az igazi.
Aztán a bácsi rám kérdezett, h rég látta a cicámat, már nem jár ki? Aztán tájékoztattam őket, h ő már nincs, mert. jöttek a sztorik aztán, h jajmár, pedig. A bácsi ezek után leballagott, mert a piacra akart menni, és kihívott a dzsungelből és a kezembe adott egy dobozos (!) sört.
Persze (von haus aus) rámosolyogtam, h kösz, de nem iszom sosenem sört. Kisebb zavar támadt, de azt mondta, h nem baj, majd megissza valaki, aki látogatóba jön, de én már vissza nem viszem, és felkapta az egyik zsákot amibe a lombot pakoltam és kivitte a kukába.
Amúgy nemigen szokásom részt venni az ilyen szomszédok közti kapcsolatteremtés dolgokban, de azért tulképpen aranyos egy gesztus volt.
Jah, és egy weissbier a téma tárgya, és még egy évig tart a szavatossága, így felraktam egy polcra a konyhában.
És akkor zene:
