Ahogy a stand upnak ki kéne néznie

Tartozom egy vallomással: régen volt olyan, hogy viccesnek találtam Villám Gézát.

Akkor még más idők jártak, nem is tudom, milyenek, de akkor ment a telefonbetyárkodása a Bridge-en, no meg akkor még én is abban a korban voltam, hogy a kuki meg a telefonbetyárkodás még viccesnek tűnt. Oké, a kuki meg a kaki még mindig viccesnek tűnik, de van, ami nem változik.

Nem kifejezetten Villám Gézával, és nem is ezzel a vicces híradó-paródiával van bajom, hanem azzal, hogy mi áll jól a magyar komikusoknak, és mi nem: úgy érzem, hogy a stand up mellett ezzel sem nagyon érdemes próbálkozni. Van olyan, hogy közéleti vicc, sőt, szerintem a magyar humor – és a zsidóviccek – speciális szellemi termékként mindig a hárításra ment rá, tényleg, a depressziós Karinthytól az államilag engedélyezett szelepként funkcionáló Hofiig, de ha volt valami humor ebben az egészben, akkor az biztosan valamilyen frusztrációból jött. Keserűségből, ha úgy tetszik.

Nem tér el ettől sokban Bödőcs vagy Villám Géza sem, de valahogy a műfaj nem kompatibilis ezzel. A magyar humor – megintcsak akkor, ha van ilyen – kávéházi; a kávéházban pedig helye van a politikának is, de valahogy nem működik az ironikus rétegműfaj és a tömegszórakoztatás találkozása. Nem is működhet: más megy itt a kocsmaasztalnál, más a színpadon, ha mindenkinek meg akarsz felelni, az két szék között a földre.

Igény lenne rá, ez látszik abból is, hogy a közéleti humor még a mainstreamben is megy, még akkor is, ha a Szeszélyes évszakokról vagy Bagi-Nacsáról van szó, bár mióta van mit nézni a Szeszélyes évszakokon kívül, nem tudom, ki nézi magától ezeket a szarokat. És sajnos ide tartoznak a stand upok is: nagyon kevés olyan van, amin akár elmosolyodnék, ha meg mégis, elég hamar sikerül lerombolni. Nekünk ez nem megy, vagy nem úgy, ahogy az angoloknak. Vagy csak én vagyok túl angol. Vagy túl ír. Ha megy, akkor se megy, igazán, nem láttam még olyat, hogy valaki másfél órát úgy végigdumáljon, hogy ne kezdjem el az órámat nézni. Talán nem meglepő, de ezt Dylan Moran esetében viszont megtaláltam: nem beszél aktuálpolitikáról, de aktuális problémákról igen, de az igazi vonzereje az, hogy inkább örök problémákkal foglalkozik.

Olyanokkal, mint a pia, az élet totális reménytelensége, vagy az emberek kibírhatatlan, gyűlölni való faszsága.

Bontsatok egy bort, igyatok egy kávét, nézzetek Dylan Morant, pont le is szarom, dőljetek hátra. Vidám hétvégét!