Egy hétfői történet
Lassan befejezte a kalácsot. Húsvétra minden évben készített egyet. Nyújtotta a tésztát, dagasztotta, pihentette, fonta és kisütötte egy kevés gőzön, ahogy azt még a nagyanyjától tanulta. A saját unokái közül a kis Sárika Új-Zélandon nőtt fel, készül az érettségire, nagylány lesz az idén. A lányáék karácsonyra mindig küldenek róla képeket, volt, hogy fel is telefonozták. Sarah – merengett magában, miközben folytatta a kalács ecsetelését, ügyelve a részletekre, sehol ne maradjon ki. Idegenül hangzott, neki már csak Sárika marad, ahogy megszületett. Még emlékezett rá, amikor először foghatta a kezében, milyen lágy is volt a szőkés babahaja az aprócska rőt szálakkal. A fiáéknál a másodszülött kisfiú vérzékeny volt, hat évesen belehalt. Nem rendeztek neki nagy ceremóniát, végül idegen földbe került, nem lesz aki továbbvigye a kisnemesi vérvonalat. A férjét is rég eltemette; a felmenők miatt csak bányász lehetett, aztán mikor húsz év után sikoltott neki a bányarigó, leszázalékolták. Rokkantnyugdíjas lett, de rá másfél évtizedre a felülvizsgálaton munkaképesnek nyilvánították. Hiába nem tudta odébb emelni még a széket sem a főorvos előtt, ráírták a kartonjára, hogy könnyű fizikai munkát végezhet és elvették azt a kis pénzét is a rendes nyugdíj előtt alig öt évvel. A nagy szíve vitte el rá három hétre, azóta özvegyi jár utána. Félretette a színtelen akril lakkot és megnézte a művet. A kalács elkészült, miután megszárad, fényesen fog csillogni évekig. Feltette a polcra a többi kilenc közé. Jövőre is ott fogják várni a vendégeket.
Vége a nyúlünnepnek, de a hét első napja hagyományosan hétfő.
