Stephen Chbosky és a kilencvenes évek

Sokszor megvádolnak, hogy a kilencvenes éveket piedesztálra emelem. Nos aki a tizenéves korát és úgy általában a felnőtté érésének tágabb értelemben vett kulturális közegét legalább akkora figyelemmel kísérte és vizsgálgatta utólag, mint ahogy én tettem, az a korosztályomból nem tekintené kisebb kihívásnak egy normális korrajz felvázolását, mint megtanítani egy elefántot táncolni.

Maga a tevékenység is egy elképesztően komplex művelet, az értelmetlenségéről nem is beszélve. Itt Káerópában, ahol a szovjetek szorításából állítólag felszabadult ország kiáltott valami újdonságért jelentett volna igazán sokat egy olyan film, vagy akár mű, amit Stephen Chbosky baszott le az asztalra mintegy tíz, majd aztán a filmet húsz év késéssel.

Persze retrospektíve mindenki kibaszottul okos bír lenni, különösen, ha az illető amcsi. Mégis a grunge korszak kezdetéről és az általános ellenkép-nélküliség teljes zen állapotáról született meg a Perks of Being a Wallflower című műremek, ami a korosztályom legtöbb szorongását zanzásítja egyetlen filmben. Pontosan sommázata azoknak a dilemmáknak, amiket akkoriban éltünk át: csajozzunk be valahogy annak árnyékában, hogy tulajdonképpen minden generációs küzdelmünk az értelmét veszítette. Minden, amiért küzdöttek a szüleink egyszerre vált rettentően céltalanná és üressé. A hatalmas sátán fenyegetése saját magától omlott össze. Apáink és generációjának minden küzdelme vált a nagy büdös ürességgé, amit azóta évizedről évtizedre hordozunk magunkban és igazán fasza ellenséget azóta sem találtunk magunknak.

Erről szól a Perks of Being a Wallflower. Hermione olyat penderít benne, hogy még én is szerelmes lettem belé.

Arról kevésbé szól a fáma, hogy a Stephen Chbosky féle one man show, ami a könyv írását, a film rendezését és forgatókönyvírását emeli kevinkosztneri magasságokba egotrip vonatkozásában kiterjedt a zenék kiválogatására is, ami telitalálat lett.

A kilencvenes évek elejének pittsburghi kölkeinek élete konfliktusaiban nagyon hasonló a kilencvenes évek közepének-végének kölkeinek konfliktusaihoz, talán azzal a különbséggel, hogy mi a szalagavatóból sosem csináltunk akkora ügyet, illetve hogy mi elképesztően csórók voltunk hozzájuk képest. Meg nekünk már Kurt Cobain volt a tragikus hősünk.

Érdemes végignézni, ahogy ezek a színészgyerekek eljátszák azokat az élményeket, amiket sosem élhettek át, mert sosem volt igazán valódi középiskolájuk és sosem élhettek abban a korban. Nagyon jól csinálják.