Csőmozi #110: A szikla még mindig néz – The hills have eyes part 2
Menj nyugatra, ifjú kannibál, és nőj fel az országgal.
A leheletfinom társadalomkritikai nüánszokon (pl. a majdnem utolsó szálig ledarált mintaamerikai család neve Carter) túllendülve Wes Craven klasszikusa amolyan mozgó slasher, az első részben is változatos felállásokban hajszolva végig két csapatát a sivatagos eredetvidéken, a helyi földfoglalási mítosz torzképén. A szekerezés helyett lakókocsizgató felszínlakók a bennszülött, azaz csak korábban letelepedett, de nemkülönben amcsi mutánsklán karjaiba futnak. A Disney-karakterekről és szuperhősökről elnevezett (egy Plútó legalább van köztük) értékőrzők így az őslakosok, egyben a betolakodók értékrendjét is tartalmazzák a maguk öntudatos birtokvédő módján, továbbá a Manhattan-projekt nagy találmányának, az atomkísérleteknek köszönhetik a létezésük. Isten áldja Amerikát!
A szinte páratlanul sivár cirkuszi belezőhistória folytatását 1984-ben maga a mester készítette el, horrorban kicsit szokatlan módon családregényként álmodva tovább az USA talán legbénább elnöke után elnevezett rendes polgárék és az ő traumatizálódásuk történetét. Sok évvel a történtek után a szőke Bobby már az analitikusának meséli, mit érzett a lelkében legbelül, miközben DIY módon darabolt cafrangos fejű félembereket, hogy azok ne az ő legközelebbi rokonaival tegyék ugyanezt, de még ebben is csak részeredményeket ért el. A pszichomókus pökhendi búrája ellenfényben betölti a képet, szája sarkában perverz mosollyal alázza a kuncsaftot: csak nem veszi komolyan az ő korában, hogy mumusok vannak az ágy alatt, akarom mondani az aknában vagy a sivatagban? Bobby a maga kis gondmegoldó projektje keretében krosszmotoros csapatban játszik, és pont köves-homokos vidéket nézett ki a következő versenyhez.
Az első percekben a motoros csipetcsapat ifjúsági, magyarul idétlen amerikai tinifilmes modorban szedi össze magát. Jön a néger párocska, a lazafiú a viccesnek szánt benyögésekkel (nem átall haverja terhes múltján gúnyolódni), a látnoki képességeket lebegtető vak leány – várjunk, az egyetlen sikerültebb baljós jelenetben az ő lovagja mászik be az ablakon gumiszörnymaszkban, hiszen a lány akkor is szereti, ha letapogatta, mert a hangjára megy úgyis. A mechanikus néger a szponzor szuperbenzinjével villog, amivel majd lemossák a konkurenciát, a társadalomba, ill. annak mikrováltozatába, a kannibál fogsorok felé menetelő szkubidús bandába több-kevesebb sikerrel integrálódott Rachel (az első részben ő szaladt vissza az elrabolt csecsemővel) pedig megtörten néz, mint egy vietkongézi veterán, ha hippit lát.
Rossz érzése támad az embernek, amint a fiatalok felveszik odafelé a menhelyről a helyi lesszikutyát, a szintén beszélő nevű Beastet – jó, német juhász, de valami aránytalan jótettet fog elkövetni a tetű, odáig még Craven sem merészkedik, hogy kutyát bántson. A versenypályához közeledve a tenyérbemászó kölkök a lokál népművészet egyre több termékével találkoznak, és az óraátállítás miatt a rövidebb úttal próbálkoznak, ami, mondani se kell, legtöbbjük utolsó útjának bizonyul. Kezdetnek kilukad a benzintank, tippeljen a kedves olvasó, az afroamerikai ezermester, Foster mivel fogja megberhelni? Nyert, rágógumival. Az utánozhatatlan Michael Berryman (nálunk pl. a Cut and runban, megnézném, amikor egyszer neki rendeznek hasonmásversenyt) belépőjére 30 percet kell várni, onnan a gyakori helykitöltő flashbackekkel kitömött mutatványok a szokott mederben mennek, az elmebeteg emberevő kőkorszaki szakicsalád gyakran humánabb arcával. Pluto, azaz Berryman mintha csak félszívvel, vagy ahogy itt mondják, félseggel csinálná, míg csapdába nem csalja a motorkodó hülyegyerekeket, aztán az első csók, bélkifordítás, nyakazás után mindenki lemond a gátlásairól. A meglehetősen szétszórt cupákoló jeleneteket olykor mintha a kutya szájából húzták volna, olyan hülyén állnak, például mit is mondtam fent az előérzetről, Plútót egy kibaszott kutya löki a szakadékba. Szóljanak hozzá. E téren csúcs a leszámolás a végén Melákkal (Hulk, nem az, a másik), a szuperbenzinnel meg a lángoló körrel utazó roadshowban lenne a helye, nem itt, nekem legalábbis közvetlenebb módszerek ugranának be előbb egy fogai közül pont emberhurka maradékát kikaparászó baromállat agyonverésére. Aki viszont ebből sem tanulja meg, miért kell figyelni az óraátállításra, az semmiből.
