Pink Floyd – Kényelmes kábulat – Comfortable Numb (Egy zeneszám margójára)

Kezdem ott, hogy imádom a Pink Floydot. Rajtuk nőttem fel. A „Wish You Were Here”, és az „Animals” voltak az aktuális lemezeik, amikor az én gimnazista agyam kinyílt a zene felé. És ez a szeretet mind a mai napig fentmaradt. Ha igazán lazítani akarok, akkor csakis a Floyd jöhet szóba.

Ennyi elöljáró után azt is elárulom, hogy azért alapjában véve mindenevő vagyok, bár ezt elsősorban a rock területére értem, de más műfaj sincs kizárva (Mínusz a mulatós. Na azt nem bírom!

Nos, amiért mindezt elmeséltem, az annak köszönhető, hogy a minap éppen progresszív rock hangulatomban voltam és órákon át a Sons of Apollo banda számait hallgattam.

Tudjátok, ez az a supergroup, amit Mike Portnoy (Dream Theater), Billy Sheenan (Mr.Big, Steve Vai, David Lee Roth, stb.), Derek Sheridan (Dream Theater), Ron “Bumblefoot” Thal (Guns’n’Roses), és az énekes Jeff Scott Soto (Malmsteen, Journey, Talisman, stb.) alkot.

Van ennek a csapatnak egy plovdivi koncertvideója (a U-csövön fellelhető – lásd a lejjebbi linket), amit nagyon szeretek. Ebben a koncertben az egyik szám a Pink Floyd „Comfortable Numb” c. nótájának feldolgozása. És nem is akármilyen feldolgozása (szerintem az eredeti után a legjobb – de, lehet velem vitatkozni). A plovdivi koncertről annyit érdemes még tudni, hogy egy komplett nagyzenekar – vonósokkal, meg minden – kíséri a rock bandát, ami különleges ízt és feelinget ad az elhangzó számoknak. Ráadásul sokkal teltebbé (sőt majdnem „kövérebbet” mondtam) teszi az összes dalt, legyen az Van Halen vagy Pink Floyd feldolgozás, vagy saját Sons of Apollo nóta. Mindegyik szám élvezetes, és különleges csemege a progresszív rockkal szimpatizáló füleknek.
Nyomok ide egy linket, bár nem fizetnek érte, úgyhogy nem reklámnak szánom, csak, hogy tudjátok miről is beszélek:

https://www.youtube.com/watch?v=dPS2dexqJRg&list=PLSzW9msUM_GaA-dALPzMNrTzIQk4qIHe1&index=1

És itt jön képbe a koncert egyik száma, az a bizonyos Pink Floyd féle „Kényelmes kábulat”. Ezt a számot, számosan és számtalanul (pun intended) feldolgozták már. De, talán egyik sem sikerült annyira jól, mint a Sons of Apollo féle verzió.

A banda egyfelől próbál annyira autentikus maradni az eredeti nótához, amennyire csak lehet (Portnoy éneke nálam libabőr!), de ugyanakkor Bumblefoot gitárjátéka, és azon belül is az „extended guitar solo” valami fenomenális pluszt ad hozzá. Ron Thal úgy játssza el az eredeti Gilmour szolót, hogy a „kötelező kűr” (hangról-hangra az eredeti) után nem áll le, hanem saját stílusában alaposan megcifrázza azt. Végig az alsó gitáron játszik. Ne feledjük, ő egy olyan saját tervezésű kétnyakú gitárt szaggat (Vigier Bumblefoot Excalibur/Surfreter fretless), ami azt jelenti, hogy az egyik nyakon a standard E-hangolású (E A D G B E), míg a másikon D-re hangolva (D G C F A D) vannak a húrok (vagyis egy lépéssel lejjebb), ami két eltérő hangzást tesz lehetővé a gitáros számára. Ráadásul a fretless (vagyis magyarul bund-nélkül) nyak fémből készült, ami sokkal könnyebben teszi lehetővé a nyakon való csúsztatást és vibrátó technikát, mint a hagyományos fanyakú gitárokon. Mindez persze nagy gyakorlatot és pontos játékot igényel, hiszen, ha csak egy kicsit is melléfogsz, az a hang már nem ugyanaz, amit hallani szerettél volna! (Aki gitározott valaha, az tudja miről beszélek.)

Szóval, Bumblefoot úgy nyomja le a szólót, hogy közben kisétál a közönség közé (de szerettem volna akkor az első sorban állni), és a neon zöldben világító Vigierén, olyat játszik, hogy bele libabőrözött a hátam. Maga a nóta 9:03 perc hosszú, és ennek zöme Bumblefoot. Portnoy és Soto nagyot énekelnek, szinte hallom David Gilmour jóváhagyását, és látom elismerő bólintását.

A szám felénél már rég elfelejtetted, hogy feldolgozást hallasz és nem az eredetit. És itt – nagyjából 5 perc magasságában – kezd Bumblefoot bedurvulni, és rátenni valami extrát ez eredeti Floyd verzióra. Kicsit később – a koncertvideón kb.7:40-nél – felugrik a felső „fretless” nyakra (ami a kedvence) és tolja tovább a Van Halen/Malmsteen elemekkel tarkított modern, 21.századi szólóját. Valami olyat, amit (with due all respect) Gilmour soha nem tudna lenyomni! Egyszerűen fenomenális. Engem legalábbis megvett magának.

Na, mindegy is, hogy én mit hadoválok, hallgassátok meg magatoknak! Íme a link:

https://www.youtube.com/watch?v=FwrXiM6590s&list=PLSzW9msUM_GaA-dALPzMNrTzIQk4qIHe1&index=12

\m/
A rock ereje legyen veletek!

Ja, és akit esetleg Thal Bumblefoot gitárjának specifikáció érdekelnének, itt megtalálja.