Csőmozi #118: Jerevánban kávédarálókat osztogatnak – Kin-dza-dza

Jó elvtársak egy doboz gyufával a távoli Pluk bolygón.

Hogy ez a bomló kommunista rendszernek kegyetlen tükröt tartó szatíra meg a többi hogyan juthatott át a cenzorok éberségén, gyakori fordulata a recenzióknak Georgij Danileja 1986-os filmjéről. Szerintem úgy, hogy a cenzorok a helyén kezelték, és úgy ítélték, nem egy közepes sci-fi prédikáció lesz az utolsó pöccintés a Szovjetúniónak. Az is lehet, hogy a kapitalista rendszer kritikáját fedezték fel a címadó galaxis Pluk bolygójának szélsőségesen laissez faire viszonyaiban, a nyugati filmklubok öntudatos lázadói meg annyit utalgathattak a brechti elidegenítés madmaxiánus parafrazezációiról, amennyi beléjük fért. Pár kiéhezett garbósnyakú nem átallotta posztapokaliptikus, sőt kiberpunk (!!!) műnek besorolni, a Plukon végül is már minden víz elfogyott, az igaz, és a helyiek indokolatlan bőrcafrangokat hordanak a sivatagban vagy a föld alatt, ez azonban igen kevés hozzá, hogy “Tarkovszkij találkozása a Monty Pythonnal” (persze, Beethoven meg a zene Mozartja) legyen a cucc, amilyennek a Little White Lies angol szaklap ma már méteres faorrú ítésze találta.

Vlagyimir Maskov elvtársat, az unott moszkvai művezetőt leküldi az asszony kenyérért a boltba, a Kalinyin proszpekten szőrkucsmás, mezitlábas szerencsétlenbe botlik, aki a galaxis karjairól magyaráz. Jó elvtársként bekapcsolódik a segítségnyújtásba Gedeván, az arra járó zenetanuló grúz gyerek is, és nem hiába, a szánalomra méltó részeg hajléktalan végül megnyom egy gombot a kulcstartóján… és a dróthajú komszomolista hegedűs és Vova bácsi kényszerű szövetségbe forrva találják magukat, csak úgy hipp-hopp egy messzi-messzi sivatagban. Hogy a közép-ázsiai köztársaságoknál is távolabb vannak, azt az égen röpködő, óriási kávédarálóra emlékeztető jármű leplezi le hamarosan, a belőle kiszálló két szakadt házmester viszont a lecsúszott lumpenproli megnyugtatóan ismerős példánya, a pluki társadalom által ugyanúgy leépítve, mint odahaza a traktorgyár 40 évet egy helyben lehúzó élmunkásai.

Innen kezdődik a görbe tükör tartása, sőt a néző arcába csapkodása, leleplezendő az emberi társadalmak önkényes, abszurd, sőt öncsaló berendezkedését! A két bohumilsvejk kis csengőket akaszt az etikett kedvéért a jövevények orrába, mindenre csak azt mondják, hogy kú, pedig telepatikus létformaként beszélnek oroszul és grúzul is, csak egy peresztrojka-kori véglegyengült körzeti titkárhoz hasonlóan nem akarnak. Sőt már semmi mást sem, csak ladagyári ügyeskedőként hajtanak Vováék egy doboz gyufájára, az ugyanis hatalmas értéket képvisel a gravitcappa működtetésében, ha jól értettem. Az abszurd utazgatás közben szembejönnek még ketrecbe zárt száguldó nők, korrupt ecilopok (próbáljuk visszafelé, hát nem óriási), vattafák-módon öltözködő posztminden földalatti bandatagok és seftesek – alighanem ezek lehettek a fenti nagyralátó madmaxiánus lelkendezések kiváltói, pedig a látszat az csak látszat. Az egyetlen érvényes MP-vonatkozás, hogy Bít, a bajszos lumpent alakító Jurij Jakovlev eséllyel indult volna az össz-szovjet John Cleese-hasonmásversenyen, a provokatívságról meg annyit, hogy a legkomolyabb hatósági ellenvetés állítólag az állandó kúzás miatt érkezett, mármint a Konsztantyin Usztinovics Csernyenkó nevével való összecsengés miatt, ezt megoldotta a főtitkár halála. Kara-Kum sivataga és a rozsdás szovjet maradványok azért jól néznek ki, de hát ezekért nem kellett a szomszédba menni, Gedeván a fizetségként előadott gyerekdalok mellett egyszer elénekli a Strangers in the nightot, a hazaút legmeredekebb részén pedig az Alfa bolygó álszent überhippijei virággá akarnak változtatni mindenkit. Na ugye, hogy ennél még a Ladában is jobb volt. (A Moszfilm csatornáján eredetiben, angol felirattal nézhető.)