A buddhizmusban nincs semmi különös – már ha épp nem szeletelnek friss hullákat eledelnek
Sírok kiásásakor régészek egész érdekes dologra lettek figyelmesek: szabályos vágásnyomok csontokon?
A keresztirányú szabályos vágások viszonylag ritkák. És ok nélkül nem is nagyon fordulnak elő. Harci cselekményeknél inkább zúzott koponyák és átvágott felkarcsontok, esetleg harci szekérrel ledarált lábszárak kerülnek elő. Arra nem számítottak, hogy gerinccsigolyákon nyiszálás nyomai bukkannak elő, ahogy arra sem, hogy a többi különböző csonton is párhuzamos, keresztirányú vagdosás jelei mutatkoznak.
Megpróbáltak utánajárni, hogy mi az ördög állhat a hátterében?
Kiderült, hogy a buddhisták nem bízták a véletlenre az élet örök körforgásának leállítását. A buddhisták ugyanis azt képzelik, hogy mindaddig amíg a test fizikailag létezik, kénytelen kelletlen visszatér és újra manifesztálódik. És újra. És újra. És újra. Ha viszont megállítják szamszárát, az elholt valahova máshova kerülhet. Hogy hova, az még nem biztos, de vissza ne kerüljön.
Ezért egy napon úgy döntöttek, hogy a test megsemmisítésével ezt a folyamatos vissza-visszatérést meg lehet akasztani, ha nincs test, nem is térhet vissza.
Fogták a hulláikat és elkezdték feldarabolni a friss, még épp csak gőzölgő tetemeket. Okés, most akkor lett egy halom emberhús, egy halom csont, mégis mit kezdjünk vele? És itt elgondolkoztak.
Meg nem ehetik. Az ellentétes a vallásukkal.
Mi eszik emberhúst?
A keselyű.
Rájöttek, hogy ha megfelelő, falatnyi méretű darabokra szeletelik az elholt szeretteik beleit, belsőségeit, vázizomzatát, a lelkes keselyűk kézhez is szoktathatók, jönni fognak csak hívni kell őket.
A gondolatot tett követte és szépen odaadogatták a keselyűknek anyut, aput, az izzadásos lázban elhalálozott kicsinyeiket, már csak a csontokkal kellett valamit kezdeni. Ha már egyszer a keselyűik oly szépen kézhez jöttek és mindenki azonnal sokkal boldogabb is lett.
Kisvártatva felfedezték, hogy ha a csontokat felaprítják, az éhesebb keselyűk azt is megeszik.
És akkor nekiláttak…