A fekete lyuk egy nem létező égitest
Bereményi Géza és Másik János rendszeresen tiltakoznak Cseh Tamás életművének kisajátítása ellen.
De most nem erről lesz szó.
Michelle STARR írt egy remek cikket a Science Alert hasábjain a fekete lyukak mágneses teréről.
Azt biztosan sokan tudjátok, hogy a mi kis galaxisunk, a Tejút magjában ott lakik a Sagittarius A, egy olyan fekete lyuk, amit közvetlenül nem annyira lehet megfigyelni, hiszen nem bocsát ki látható fényt, ráadásul elbújt a por- és gázködök mögé, így nagyjából a létezéséről is onnan tudunk, hogy őrült táncba vonta maga köré a legbelső csillagokat.
Szupermasszív fekete lyukaknak szokták (szerintem hibásan) fordítani azokat a hatalmas tömegű objektumokat, ahonnan nem csak a fény nem tud megszökni, de kissé mohók, felzabálják a környező téridőt, port, gázokat, csillagokat.
Nagyon érdekes, hogy tartja magát az eseményhorizont (Event horizon) teória, holott a kitalálója, maga Stephen Hawking jutott arra, hogy a black hole nem rendelkezhet definiált határfelülettel, sokkal inkább egy olyan dinamikus rendszer, aminek valójában nem lehet egyértelmű határa. A sugárzásáról eredetileg a párkeltés útján írt, a pozitív és negatív előjelű anyag, azaz az anyag és antianyag szükségszerűen keletkezik ott ahol a semmi kezdődik, ezért az univerzum jóformán megismerhetetlen természetű objektumai is megfigyelhetők kell legyenek.
Most egy új módszertan azt bizonyította elsőként, hogy a hihetetlen mágneses terük is felfedezhetővé teszi ezeket a rejtőzködő kis tréfamestereket. Azért tekinthetők kicsinek, mert mondjuk egy százmilliárd Nap tömegű égitest képes apróbbra zsugorodni a központi csillagunknál.
Mert mi is a fekete lyuk? A Nap tömege adja a naprendszerünk kb. 98%-át, ez eléggé szép munka, nagyjából 4,7 milliárd évvel ezelőtt nekiállt az akkréciós korongon összeszedni mindazt a hidrogént és héliumot, amit csak talált, aztán mikor összejött a tömege a fúzió beindulásához, felzabált mindent ami por vagy gáz volt. Nagyon ritka egyébként az ilyen csillag, a csillagrendszerek kettős, hármas vagy négyes elrendezésben a megfigyelhető univerzum több mint ötven százalékát teszik ki, van olyan feltételezés, hogy a Jupiter lehetett volna a társcsillaga ha kicsit több hidrogént tud megzabálni. Maradt gázóriás, nem sokon múlt, de a Nap mohóbb volt.
A Napunknál nagyjából harmincszor nagyobb csillagok képesek szupernovává robbanni, a még sokkal nagyobbak pedig hihetetlen tempóban égetik el magukat, amíg a napunk előtt még áll további öt, de lehet, hogy tízmilliárd év, megint mások évmilliók elteltével átalakulnak, a hatalmas, elképesztően fényes kék csillagok magukba zuhannak, a helyükön keletkezik egy szingularitás, olyan hely a téridőben, ahonnan nincs lehetőség megszökni. Úgy szokták ezt érzékeltetni, hogy mondjuk egy átlag ember legyen 175 centi magas. Amikor odaér a fekete lyukhoz, elkezd spagettifikálódni. Mire a feje észrevenné, a téridőben a tömegét úgy megnyújtja a lábától a láthatatlan lyuk, mint egy olasz száraztésztát.
Hatszázmillió fényévnyire* van a Cygnus A, az egyik legaktívabb rádióforrás – ez azért jó, mert a nem látható objektumokat az infra, ultra és rádió spektrumban is lehet vizsgálni, aztán most kiderült, hogy nem csak rádió, hanem mágneses sugárzásban is felfedezhető a központi fekete lyuka. Egy akkréciós korong kellős közepén a pólusai (forgástengelye) mentén sugároz igazán intenzíven, de úgy néz ki a körülötte lévő rendszer, mint egy toroid.
*a fényév az a távolságmérték, amit a fény megtesz egy földi év alatt, az elektromágneses hatás terjedési sebessége ~300 ezer kilométer másodpercenként, ezt kell kiszorozni a fényév értelmezéséhez
Ezt nem is annyira nehéz lefordítani tudományosságról hétköznapira.
A fekete lyuk megeszik mindent és a környezete olyan, mint egy hatalmas fánk.

Hát nem ennivaló?
Jó étvágyat.


