Óbor
Az időszámításunk szerinti 325-ös év kiváló évjárat, pont maradt is belőle egy üveggel.
Oké, van egy olyan műfaj, hogy igyunk nagyon régi borokat, ehhez szakértő módon csettintgetni kell a nyelvünkkel, úgy tenni, mintha szeretnénk a parafát, és könnyedén el kell csevegnünk arról, hogy milyen érdekes, hogy még 1956-ból maradt ez a palack, igen, csak egy cseppet kérek, ájemfromhángeri, júnó, dújúnó vatheppend inhángeri in 1956, Dózsa László dájd egen, igen, ez a csávó világhírű Magyarországon. Na, ezt most el lehet felejteni, az ötvenhatos bor a fasorban sincs a Speyerben előkerült lelethez képest, az 325 óta rohad egy sírban, és sikerült úgy ledugózni, hogy még mindig megvan benne a bor, igaz, lehet, hogy most már nem olyan finom. A delfines fogantyújú másfél literes palackban bor, gyógynövények és olivaolaj elegye található, a kutatók pedig azt feltételezik, hogy még mindig nyugodtan megihatnánk, csak a múzeum még nekik sem engedi, hogy mintát vegyenek belőle. A palackot még 1867-ben találták meg, az ismeretlen római nemesnek több töltetet is csomagoltak, ez is mutatja, hogy ezek nem szarral gurigáztak, amikor úgy döntöttek, hogy csak addig érdemes elmenni a hódításban, ahol még megterem a szőlő, mert anélkül igazából lakjon ott az, aki akar.
A bor mostanra kicsit megváltozott, az üvegben valami gané úszkál, fölötte vastag olajréteggel, nem tudom, hogy ezt a halott kedvéért rakták bele, vagy az élők is olajjal itták a bort annak idején, mindenesetre a viaszolt dugó és az olaj együttes erővel megvédték a bort a végromlástól, valószínűleg azon kívül, hogy szar íze van, nem okoz semmilyen problémát annak, aki megkóstolná. Sajnos a múzeumban nem hagyják, hogy belenyaljon a hétköznapi halandó, de jó hír, hogy ha elteszel valahova a szekrény mélyére egy üveg valamit, lehet, hogy az ük-ük-ük-ük-ük-stb-unokád is átkozhat majd, hogy hogy ihatott az öreg ilyen szarokat. Vagy eladja egy múzeumnak, és gennyesre keresi magát rajta, a profitból meg vehet olyan bort is, ami legalább nem rossz.
