A fenevad ma gitárokon citerázik
Tudjátok mi a jobb az instrumentális progresszív rocknál?
Beugratós kérdés, természetesen semmi nem jobb a progresszív rocknál. A Polyphia annyira magával ragadó, technikás zene, hogy nagyon kevés mai előadó tud ilyet produkálni. Az meg külön bátorságra vall, hogy mindezzel a kétezertizes években hozakodtak elő, kézzel fogható elkötelezettséggel és méltó sikerrel.
A Polyphia az első mainstream sikerét az Inspire singlelel érte el, ami a Youtubeon nagyot pörgött. Az együttes azóta is töretlenül növeli a népszerűségét, ennek ékes példája, hogy én is rájuk találtam. Mindenféle stílusból merítenek, eleinte reszelősebb futamokkal, de mostanában főleg a dallamosabb gitározásra mentek rá és hát valami kibaszott jól megy nekik.
Nagyon komoly szólógitár háttérrel dolgoznak, viszont emellett satrianisan könnyed, önfelszopósan melodikusan adják elő a tudásukat. Tim henson és Scott LePage gitároznak, a basszusgitáros Clay Gober, a dobost pedig Claz Eashlimannak hívják. A basszusgitárosra sincs semmi panasz, annyira pattogós a ritmus helyenként, hogy a zeneértő ember majdnem sírva fakad.
A G.O.A.T. single és a New Levels New Devils c. számuk mutatja, hogy az értékrendjük is helyén van. Ha van spotifyotok, pattintsátok be a Renaissance albumot, ha nincs, akkor a Goattal kedveskedek nektek éjszakára.
