Jobbak vagyunk, mint a japánok!
Nemrég láttam a BoredPandán, hogy a japán egyjenes olyan könnyű, hogy lebeg a vizen. Na, tudjátok, kik előtt menőzzenek!
Egyrészt a cikkíró nyilvánvalóan nem töltött huzamosabb időt a román gumilej társaságában, másrészt feltehetőleg nem is volt soha magyar, mert ha az lett volna, tudta volna, hogy mi már előbb és jobban. Oké, Magyarországon nem szoktunk bébiangolnákat tuszkolni a genitáliáinkba, pedig megtehettük volna, amikor tömegével döglöttek a Balatonban ezek a visszataszító dögök, de ez is csak arra mutat, hogy tényleg jobbak vagyunk, mint a japánok, arról nem is beszélve, hogy nyilvánvalóan Jézus is magyar volt, cseppet sem japán. Tiszta sor, hogy a magyar és a japán konyhát nem is lehet egy lapon említeni: elég csak annyit mondanom, hogy mi nem eszünk meg minden szart, amit kimos a víz, csak azért, mert különösebben nincs jó íze, de legalább mérgező, és legyen akár bajai, akár tiszai a halászlé, rájöttünk, hogy nem muszáj nyersen enni a halat. A rizzsel is sokkal egészségesebb viszonyban állunk: rájöttünk, hogy szar, ezért ügyesen leplezzük, hogy rizst eszünk, egy töltött paprika azért egész más, mint az a tapadós szar, amit ezek szakmányban esznek, ráadásul botokkal – mi azért tartunk magunknál bicskát, hogy az értelmes ételeket, például a kolbászt, a fagyit vagy a vattacukrot kultúrember módjára fogyaszthassuk. És persze, 1 grammos az egyjenes, és erre verik magukat – na, mondok én valamit, a tízfilléres 0,9 grammos, és sokkal jobban lebeg a víz színén, mint a japán pénz valaha is fog. Földbe áll a forint? Na persze, hát még a vízen is fennmarad.
Igazi Jézuspénz ez, én mondom nektek.
