A lányokkal egy csomó gond van
De tényleg, csak sosem hisztek nekem.
Így ilyen félig-meddig közönségszolgálati felelősként tartom néha a kapcsolatot mindhárom megmaradt olvasónkkal, aztán rendre rám is pirítanak, ha gyakorló szociopataként nem megy úgy ahogy volna comme il faut, mert az illetlen tréfáknak is határokat kell szabni, mégse járja, hogy ha valaki egyszerre csámpás és kancsal, akkor is popzenére ropja az anyukája kötötte kék pulcsiban. Ez volnék én. És az arcpír a tükörben.
Aztán így a minap beszélgettünk a rendkívül pocsék zenei ízlésem kapcsán a rendszeresen visszatérő látogatóink egyikével, kiderült, hogy Dorothy ugyanúgy szereti a vállalhatatlan popzenét mint rosszmagam.
Az Aqua tánczenekar volt az a pont, ahol valami összetört bennem és voltam olyan bátortalan, hogy a metál feldolgozását dolgoztam fel, mert az élettapasztalat azt mondatta, hogy ha lányok kerülnek a közelbe, akkor vagy szaladás lesz vagy pedig az öledbe huppannak és még szaladni sincs esély.
Na mindegyfene, szomorú sors, lépjünk túl ezen, mindenkinek megvan a maga keresztespókja ha igazhitű kis gót, fekete gúnyákba bújva különböző sötét sarkokba.
Akkor esett le a lukas tantusz, hogy értelmi és érzelmi hibás kis gótként sem maradtam egyedül, amikor Dorothy nem menekült el az Edelweiss csodás űroperájától sem.
Ehelyett annyit kérdezett, hogy
Van még?
Hogyne volna? La-la-la-la-la-la-la!
Ilyenkor nehéz a helyzet és fokozódik, mert hova vezet a tovább?
Nem győzök magamtól elhatárolódni, de akármennyire pocsék ez az egész, őket is menthetetlenül megkedveltem. Lányok, pop?
VV Zsófi és a Rágógumi egyszerűen önmagáért jó. A vizualitása, az egész úgy perfekt ahogy van.
Aztán itt van LiL G.
Ha Dorothy ezek után is visszajön a csinos piros topánkájában betoppanva olvasni, felveszem komponautának, mert ő is végleg menthetetlen.
