A szarplató

Mint megtudtam, sok amerikait kultúrsokként éri az, amit ők német vécének neveznek, mi meg egész egyszerűen csak – vécének. Az első kifolyású, platós klotyóra gondolok; a döbbent beszámolók és blogposztok alapján úgy sejtem, hogy számukra még az első kifolyású is furcsa lehet, bár elképzelhető, hogy az majdnem ugyanolyan, mint amit ők ott, a nagy öblítővíz túloldalán megszoktak.

(Irodalmi intermezzo: sajnos vagy nem, de nekem a német vécé szókapcsolatról már mindig az Esti Kornél fog eszembe jutni, hogyaszongya):

„Csak egy dologgal nem tudtam megbarátkozni sokáig. A mustártartóikkal. A jobb családok asztalán egy fölöttébb furcsa mustártartó áll, melyből – mint később értesültem – a gyáros meggazdagodott, áruját mindenütt kapkodták, nem is győzött belőle eleget gyártani. Ez a mustártartó egy pirinyó, fehér porcelán, vízzel öblíthető árnyékszéket ábrázol, a rácsappantható, barna fedődeszkával, csalódásig utánozva mindent, csak fölírása árulja el, hogy: “Mustár” (Senf). Ebben tartják ők a barna-sárga mustárt, melyet kedélyes falatozás közben a véreshurkára kennek. Kezdetben nem értették, hogy csak mérsékelt étvággyal tudtam enni, mikor előttem kacérkodott ez az elmés, kacagtató tárgyacska. Ők mulattak rajta. A menyasszony és vőlegény is mosolyogva szemlélte, s előre tudta, hogy alapítandó otthonukban is lesz majd ilyen. Tiszteletre méltó családanyák, akiknek jelenlétében lehetetlen volna egy kissé borsosabb célzást megereszteni, bohókásan nyújtották oda a vendégnek. A kisfiúk arcukat elfintorítva bele-beleszagoltak, lenyalogatták a porceláncsészére tapadt barna pöttyöket, s a kisleányok, akiket jóságos szüleik összetett kézzel, imádkozva fényképeztettek le, kéjelegve kotorgatták a benne megalvadt pépet, és mint szenvedélyes csatornatisztítók, ecettel higították föl.

Bevallom, egy darabig idegenkedtem ettől az egészségesen diákos jókedvtől. Előzőleg pedig már átestem a párizsi iskolán, élveztem a montmartre-i tarka színházak minden vastag disznóságát és vékony kétértelműségét, s tanulmányoztam a dekadens költészetet is, mely sokszor a fajtalanságot és rothadást ülteti trónra. De ettől idegenkedtem. Éppen a nyíltsága döbbentett meg, a sátániságnak ez a kuncogó családiassága. De ki érthet meg egy népet?”

No de félre a mustárral: úgy tűnik, hogy az amerikaiak úgy képzelik, hogy a szarnak egyből egy bátor csukafejessel kell indítania a pályafutását, vagy esetleg műugróként, több kecses fordulat után csobban a vízbe – nekem ez a metódus elég kényelmetlennek tűnik, olyan lehet ez, mint amikor tudod, hogy pár száz kilométerre földrengés történt, és várod a cunamit, ami előbb-utóbb úgyis utolér – de hát ők tudják. Az egyik blog szerint a német vécének van egy „modern” változata is, az az első kifolyású, szintén csobbanós változat – bár még ez is jobb, mint az amerikai módi, itt ugyanis van rá némi esély, hogy az ember tompítsa a becsapódást. Azt el se merem képzelni, hogy ezek a jóemberek milyen kultúrsokkot kapnának, ha az „édesistenem, csak mellé ne szarjak”-típusú lyuk-a-földben megoldással találkoznának, bár az, amit a platós verzióban kifogásolnak, nevezetesen az, hogy farkasszemet kénytelenek nézni a szarral, itt csak akkor fenyegetné őket, ha történetesen tényleg sikerülne a lyuk mellé fektetni a kábelt.

A szarvizsgáló német platós rendszert viszont tényleg az egészségtudatosság hívta életre. Valamikor a századforduló környékén egy jó német doktor úgy vélte, hogy az egészséges élethez mindenképpen hozzá tartozik az, hogy minden áldott nap szembesülsz a saját szaroddal, a szokás meg megragadt – a rendszer kritikusai szerint olyannyira, hogy háromszor kell lehúzni a vécét, ha az ember evett valamit egyáltalán az előző nap.

És itt jön a life hack: a vécépapír. A csobbanós és a platós verziónál is működik, és működik.

Rakj fészket a szarodnak, meghálálja.

Nincs mit.