A szerző büntet (Phönix / Author & Punisher, Lärm, 2019/4/27)

Tristan Shone unta a nintendó-kontrollereket, csinált helyettük iparit.

Bár hetekkel (sőt lassan egy hónappal) ezelőtt volt, a Kompnak, ezen belül nekem szinte kötelességem hírt adni a zenei világ jelentős eseményeiről, az Author & Punisher néven futó egyszemélyes ipari doom drone istencsapás jelenlétének pedig maga Liszt Ferenc segélykoncertje is csak a bokájáig érhetett. Bamba kattintgatás közben botlottam bele az eseménybe az előző napon, ha nem teszem, igen csúnyán káromkodtam volna, kb. mint amikor a mezei hívő egy madárfüttyös reggelen fedezi fel, hogy Szűz Mária pont tegnapra jelentette be jelenését a szomszéd réten. A bulinegyedben valami figyelmetlenség folytán fennmaradt maroknyi hely egyikén, ami még nem az egységnyi idő alatt lehető legtöbb legénybúcsús paraszt optimális hatásfokú levágására szakosodott, rövidebben a Lärmban lépett fel a Phönix felvezetésével az A&P.

A kamaszkora óta megszállottan maradt matektanárra emlékeztető Phönix dinamikusan ugrál emelkedett sci-fi kattogására, mint előzenekar, a menő fekete falakkal szemben viszont a Lärm kialakításában továbbra sem értem, minek a lemezlovast védő fedezék. A közönség itt aligha dobál üveget, sőt a 900 forintos sörét körülvevő 200 forintos, ruhatárban leadható környezetvédő pohárról is jól meggondolja, hova rakja (rontóc: az enyémet a vad bulizás közben letettem a földre, további sorsáról nem tudok). Rövid kóválygás után visszatérve már felállítva a lényeg, az Author & Punisher kitépett markoló-cockpitre hasonlító fellépőszerkója, idegen artifakthoz méltó tisztelettel bámulják az összegyűltek, mint majmok a monolitot.

A San Diegóban élő és alkotó Tristan Shone gépészmérnök végzettségű, fiatal kora óta játszott zenekarokban, bevallása szerint viszont nem volt elégedett azzal sem, hogy számítógép nyomta háttérre gitározzon élőben. A gombok nyomogatását nem érezte elég taktilisnek, így kezdte fejleszteni mechanikus kontrollereit, amelyek a klikkelgetést tekintélyt parancsoló ipari szerelvényekre vezérlik ki. Gépi alapok, hengeres basszusvezérlő, jobb kézzel kattogó joystick (a kezdetéig mindenki eljutott gyerekkorában, a kerítésen húzott faággal, bár az nem szólt olyan fasza döndüléssel, ha izomból belecsaptuk valamibe). A művész torokmikrofonba ordít, kék és piros fényeit villogtatja a szigorú fekete térben, ezáltal bensőséges pokolbéli szeánsz képét idézi fel az egyre nagyobb egyetértésben, félkörben vigyorgó és hedbengelő zenebarátok előtt. Alkotója szerint agresszív zene agresszív időkre az éppen körbeturnézott új lemez, a 2018-as Beastland, bevallom, az előzőeket nem hallgattam újra, de ahogy emléxem, már akkor is elég agresszív idők jártak.

Doom-sludge hatású leülések és ritmikus üvöltés csúcspontjai váltakoznak, a füstben a rajongók, amikor ellátnak odáig, elismerő pillantással méregetik egymás obskurus zenekaros pólóit (a legkirályabb természetesen nekem volt, a ma már sajnos inaktív Interzone Inc. rituálindusztriál kollektívájától). Az utolsó ordítás elültével A&P meglepő könnyedséggel változik át kábelpakolászó szakivá, ráadás a szoros időrend miatt nincs, de lehet dedikáltatni a merch-pultnál beszerzett cuccokat, a bátrabbak a szent gépet is megérintik, én sajnos hiába expedíciózok a fejemben téma után, a lét értelméről lerohanni Tristant ilyen körülmények közt mégis túlzás lenne, úgyhogy némi meghitt téblábolás után függöny. (Vigasztal, hogy Margaret Chardiet-vel (civilben a Pharmakon) pár éve sikerült az azóta a területfejlesztés áldozatául esett GMK-ban, továbbadom ingyen: zenészként a titeket foglalkoztató lételméleti problémákat érdemes fűtőanyagként használni. Szívesen!)

A képeket kösz Frank Olivérnek (of infinitebeat.hu)

 

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!
%d bloggers like this: