Amikor az előzenekarok is jók

Utoljára talán tíz éve voltam a Szigeten úgy, hogy meg is érte kimenni, mert több zenekar is érdekelt, ez most simán összejött a Barba Negrában is az Amorphissal.

Az Amorphist már régóta szeretem, voltam is többször koncerten, ezek közül a legjobban – eddig – talán az Orphaned Landdel közös buli volt, bár Kobi Farhi frontember akkor még masszívan Jézusnak képzelte magát, ez azóta elmúlt (amikor legutóbb láttam őket, ezt maga is beismerte, amikor azzal kezdte a koncertet, hogy „yeah, I dont look like Jesus anymore”). A kedvenc lemezeim úgy nagyjából a zenekar történetének közepén találhatóak, az Am Universum szerintem hibátlan, de a My Kantelét is szeretem, a régebbiek nekem még túl kiforratlanok, az újak meg túl újak, de a legutóbbi albumra azért felkaptam a fejem, hogy na, ezt azért nem ártana meghallgatni élőben is. Nem is ártott.

Annál is inkább jó ötletnek tűnt, mert az előzenekarok se voltak rosszak: az elsőről lecsúsztunk, mert mégis ki hallgat meg négy bandát egymás után, amikor sörözni is lehet, de a Jinjerre már sikerült beérkezni, róluk annyit kell tudni, hogy ukránok és baromi jók, a frontember meg frontasszony, és hiába nem vagyok nagy híve a női hörgésnek (ez olyan, mint a női MMA, hiába próbálok nyitottan viszonyulni a kérdéshez, valahogy fura, amikor egy csaj olyan parasztlengőket osztogat, amitől két hétig az ágyat nyomnám, mielőtt meghalnék, hasonlóképpen az is különös, amikor úgy ordít, mint egy szorulásos sakál), ez bejött. Nem a hörgés része: Tatiana Smailyuk gyanúm szerint tanult is énekelni, ezzel pedig simán el tudja adni még nekem is a nu metal, metalcore és prog fura keverékét, pedig ez a műfaj elég könnyen át tud csúszni az indokolatlan faszverésbe, hogy nézd, én a kávémat is harmincnégy huszonhatodban keverem, de felütésre. Na, ez itt elég ritkán fordul elő, a legjobbak persze a tiszta énekes részek, volt, ahol már egészen bluesos, sőt, reggae-s tempókat és dallamokat hoztak össze. Tatiana ráadásul kurva jó frontember, sajnos adja magát a párhuzam a csajos bandák közül, de nem tudott nem eszembe jutni: ilyen női énekessel kiálló, hasonlóképpen fantáziadús zenekarként talán csak a Guano Apest tudnám felhozni azok közül, akiket láttam is élőben. Külön bónusz, hogy szerintem ez volt az egyetlen olyan általam ismert koncert, azokat is beleértve, ahol gimnazista ifjú titánként magam is felléptem, ami időben kezdődött, és nem playback volt, ez sajnos azt is jelentette, hogy szigorúan tartották magukat az időhöz, nem volt visszatapsolás meg mindenféle hülye színjáték, átvezető szövegek is alig, letoltak egy órát, aztán pakolás.

A következő fellépő a svéd Soilwork volt, őket még akkor hallgattam, amikor az In Flames még nem volt egy határ szar – ez konkrétan azt jelenti, hogy az első és utolsó lemez, ami megvolt tőlük, a szimpatikus nevű Steelbath Suicide volt, aztán ennyi. Arra még emlékeztem, hogy az énekesnek, Björn Stridnek elég jó hangja van, de alapvetően az volt a terv, hogy azt az egy órát, amíg játszanak, a pihenésnek és a sörözésnek fogom szentelni. Nem jött össze: sörözni ugyan söröztem, de kénytelen voltam odafigyelni a zenére is, mert annak ellenére, hogy a hangosítással elég sok mindent agyon lehet csapni (In Flames, Sziget: a szám végére sikerült rájönnöm, hogy na, ezt ismerem, sőt, erre vártam végig), ez most kurva jól szólt, megérte elmenni.

Na, és aztán jött az Amorphis, amiért eredetileg kimentem: sajnos az Am Universumos idők már elmúltak, de a zenekarnak a kezdeti (ősrégi) black metalos próbálkozások után sikerült megtalálnia a maga hangját, ehhez meg szépen tartják is magukat, a finn folkos dallamok szolidan vannak jelen, úgyhogy nem lehet olyan csujjogatásra számítani, mint mondjuk egy vállaltan sörlengetős-parasztos Korpiklaaninál, de pont ez a jó, itt az ember még nem érzi magát kínosan, ha nincs rávarrva a Kalevala, és nincs befonva a szakálla. Ők is ügyesek voltak, és még mindig nem tértem magamhoz, de az Amorphis hangosítását sem sikerült elbaszni, nagy pirospont a Barba Negrának, pláne azután, hogy a szintén teltházas Testament tavaly pont úgy hangzott, mintha egy Hajdu mosógép dobjából hallgatnám, ahogy valaki forró olajban süt valamit, miközben a szomszéd próbál felszögelni egy képet a falra.

Minden koncertnél eszembe jut, hogy én tulajdonképpen mi a faszt is keresek épp ott, ez most sem volt másként, de aztán arra jutok, hogy hát hiába hallgatnám meg otthon a lemezt, valószínűleg nem találkoznék annyi emberrel, mint ilyenkor – ebből a kedvencem az őrült norvég volt a Testamenten, aki folyton el akarta venni a cigarettámat, mert az árt nekem, miután pedig eltörte, erőt vett rajta a lelkifurdalás, és mindenképpen rám akart tukmálni tíz eurót cserébe. Ennek kapcsán beszélgettünk egy fél órán keresztül angolul egy csepeli illetőségű faszival, akkor esett le, hogy tulajdonképpen mindketten magyarok vagyunk, amikor valamelyikünk eleresztett egy teljesen helyi érdekű kurvaistent. Most is vegyültem a közönséggel, ami nem csoda, mert én is az voltam, és még mindig azt állítom, hogy a rockkoncertekre járó népek 99 százaléka alapvetően kurva jó fej, a maradék 1 százalék meg vagy nettó hülye, vagy csak épp be van baszva – a mostani beszélgetős élmény egy hatvan körüli hölgy volt, aki Deep Purple-ön nőtt fel, a gyereke szintén zenész, az unokák remélhetőleg szintén nem valami nu metal-szart fognak játszani, és lelkesen látogatja a jobbféle metalkoncerteket, azt kitárgyaltuk, hogy hiába volt bakancslistás, ő sem jutott ki annak idején a Dissectionre, pedig ők ritkán dugták ki az orrukat Svédországból, a frontember meg a botrányosan szar Reinkaos album után meg is öngyilkolta magát, igaz, kicsit elmérte a dolgot, mert állítása szerint ez volt a sötétség tökéletes megtestesülése zene formájában, így földi küldetésének végére ért. Én mondjuk azért lőttem volna magam agyon a helyében, hogy képesek voltak egy ilyen szart lerakni két hibátlan album után.

No de vissza az Amorphishoz: ez is hibátlan volt, már-már túlságosan is: nem voltak mókázások, vicces átkötések, csak letolták a show-t és mentek haza, ahogy a többi zenekar is. Jó volt? Kurva jó volt, de attól tartok, hogy nem csak én öregedtem meg, hanem a kedvenc zenekaraim is, ami nem baj, de most már mindenki beáll a sorba, ők szolgáltatnak, én fizetek, ez már nem az az underground szcéna, mint mondjuk az ezer évvel ezelőtti Primordial, ahol a zenekarral együtt rúgtunk be iszonyúan, míg az akkor itthon még nagyjából ismeretlen Orphaned Land játszott – akik szintén lejöttek dumálni, hogy milyen az itthoni metal-élet meg ilyenek. Akkor jöttem rá ismét, hogy minden elég relatív, mert amikor mondtam a basszusgitárosnak, hogy tök jó, hogy ide is ellátogattak, mert meg voltam róla győződve, hogy alig páran ismerik őket, rávilágított, hogy Izraelben egy kicsit szarabb a helyzet, mert oda aztán végképp nem megy senki az extrémebb műfajok képviselői közül.

Jó volt, na. Egy hibát látok csak, de ez nem a zenekarok hibája: kurva szar, hogy bezárt a pecsa, mert így az, ami nem töltene meg egy arénát, a kisebb klubokba szorul. Ezekből hálistennek akad néhány, de azért egy ilyen felhozatalhoz a Barba éppen csak elegendő – csak az összehasonlítás kedvéért: a Ganxsta-koncertre szintén minden jegy elkelt, itt meg azért három egész súlyos húzónév is volt.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!
%d bloggers like this: