Az isonzói vérfürdő
1915 tavaszán döntött úgy Olaszország, hogy hős katonáival magához ragadja azokat a területeket, amiket a londoni egyezmény ígért neki. Annak fejében, hogy az olaszok kilépnek a hármas szövetségből, és csatlakoznak az antanthoz, be lett ígérve nekik Trieszt, Dél-Tirol, egy csomó terület a szlovénektől, az adriai térségből Isztria, Dalmácia némely része, ésatöbbi. A gond csak az volt, hogy erről nem szóltak az érintetteknek, és azok nyilván nem adták át önszántukból a területeket. Szóval kicsivel több mint száz éve május 23-án megérkezett az olasz hadüzenet az Osztrák-Magyar Monarchiának, és elindultak a katonáik az Isonzó felé.
A Monarchiát meglepte a támadás, de keletről, és a Balkánról átcsoportosított némi haderőt, így az olasz támadás egy hónap alatt megakadt, és elkezdődött az állóháború. Nagyon nem kell ezen meglepődni, a zseniális hadvezetés olyan terepet választott, ami még akkor is bonyolult körülményeket teremt, ha éppen nem lődöz az emberre a feldühödött ellenség. A doberdói fennsík védelmét jól megszervezték a Monarchia csapatai, ráadásul a szögesdróttal sem spóroltak, lövészárok is volt szarásig. A Júliai-Alpok meg önmagában természetes védvonalat alkotott, közel sem volt ideális egyik hely sem egy frontális támadásra. Ennek ellenére az olaszok megpróbálták. Természetesen a kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyott, ahogy elkezdtek hullani, mint a legyek. A Monarchia részéről is voltak súlyos veszteségek, de nem akkorák, mint a túloldalon. A háború végéig ez is maradt a tendencia, több mint egy millió olasz katona veszett oda, míg az ellennél ez a szám fél millió körül mozgott. Irdatlan nagy erőforrás pazarlás volt, értelmetlen áldozatokat hozott az olasz hadvezetés stratégiája, miszerint egyszerűen csak le kell rohanni a lövészárkokat, hegyi erődítményeket oszt jóvan.
Összesen 12 (!) komoly csata zajlott a térségben, egyre növekvő áldozatokkal járva. A szembenálló felek nem válogattak a módszerekben, a heves tüzérségi támadásokat túlélt katonák gyakran gáztámadást is kaptak a nyakukba, csak hogy teljes legyen az iszonyat. 1916 nyarán Németország hadat üzent Olaszországnak, és ők is beszálltak a buliba, innentől kezdve már látszott, hogy ebből tényleg nagy baj lesz. Ennek ellenére a zord körülményektől, és a hatalmas veszteségektől meggyengült Monarchia csapatai majdnem térdre kényszerültek a tizenegyedik csata után. A végkimerülés szélére jutott seregeknek egyetlen nagyobb támadás elég lett volna a teljes összeroppanáshoz. Szóval teljesen logikus, hogy az olasz csapatok nem támadtak, helyette megvárták amíg az ellenfél összeszedi magát, majd a végső ütközetben a német és a monarchiabeli egységek áttörték Caporettónál a frontot, és visszaszorították az olasz csapatokat. A vége az lett, hogy az isonzói front durván 100 kilométerrel nyugatabbra került, és lezárultak a környéken a harcok.
Az olasz haderő gyakorlatilag megszűnt, egyedül a tél beállta mentette meg őket a teljes bukástól, a német-monarchista előrenyomulás alábbhagyott. Végül az antant hatalmak rántották ki az itáliai erőket a szarból, egyesített olasz-antant haderőt állítva fel. Ez azt is jelentette, hogy Olaszország többé nem kezdhetett önállóan semmilyen katonai manővert. Pedig gondolom lett volna még pár zseniális ötletük, de Franciaország, és Nagy-Britannia töke ekkor már teljesen tele volt a macskazabáló hősökkel, akik a caporettói visszavonulás után szépen elhajigálták a fegyvereiket, és a jelentős részük egyszerűen hazaballagott a picsába.
Az Isonzó völgyében a mai napig lehet még találkozni a háború nyomaival. Lövészárkok, megerősített védelmi pontok, és rengeteg töltényhüvely található a helyszíneken, ahol a vérontás tombolt nagyjából száz éve.
