Az utolsó európai boszorkányok

Nem én vagyok az! Ezt már itt az elején le kell szögeznem. Nem értek a varázsláshoz, szerelmi kötéshez és oldáshoz, nincsenek női megérzéseim ‒ hiába basztatnak ezzel a hülyeséggel döntésképtelen férfi kollégák ‒, és ha bele is trafálok valamibe, az inkább az élettapasztalatomnak, mint az intuíciómnak köszönhető.

De térjünk csak vissza a boszorkánykodáshoz! Azt hiszitek a boszorkányperek az 1700-as években, a felvilágosodással véget értek? Igazatok is van! Azaz majdnem. Az tényleg igaz, hogy a nagy dömping Európában a 16-17. századra esett, és az 1700-as évekre kb. lecsengett, de azért később is előfordultak boszorkányos esetek.

Eleve Magyarországra később érkezett meg ez a hóbort, mert idehaza Könyves Kálmán már idejekorán megmondta, hogy ez egy komplett baromság. Csak aztán a mindenféle jöttment népek mégiscsak behurcolták az ezzel kapcsolatos hiedelmeket és a 16. századtól kezdve az itteniek is rákaptak a jó kis boszorkányüldözések ízére, a török kiverése utáni bizonytalan időkben pedig kezdtek elfajulni a dolgok. A gonosz egyértelműen a déli országrészbe összpontosult, ami abból is látszik, hogy a perek több mint fele Szegeden folyt. A szegedieknek azóta van egy Boszorkányszigetük, ami valójában nem is sziget, hanem ártéri erdő, viszont stílusosan a Máglya utca környékén található. 1728. július 23-án 12 embert égettek itt halálra, többen pedig a próbák során hullottak el, vagy utólag végezték ki őket az eset kapcsán.

Nemcsak szegények, furcsa öregasszonyok, bábák estek áldozatul a boszorkánypereknek. Magas rangú egyéneket is perbe fogtak: az 1589-91 között zajló trieri boszorkányperben kivégezték Dietrich Fladet, a jogi kar dékánját, a trieri egyetem korábbi rektorát, és Niclas Fiedlert, a város korábbi polgármesterét is.

A szegedi égetésen pedig a 82 éves Rózsa Dánielt is elveszejtették, pedig a város leggazdagabb polgára volt, városi tanácsnok, főbíró, korábbi képviselő a pozsonyi országgyűlésben. Mondjuk, lehet, hogy pont ezért volt sok rosszakarója, ráadásul juhászbojtárként kezdett, az meg akkoriban is gyanús volt, nemcsak manapság. Rózsa elismerte a vádakat, miszerint eladta az esőt hét évre a töröknek, azért sújtotta Szeged környékét az aszály.

Ebből a szempontból a szegedi nem volt egy kivételes eset: általában a rossz időjárásért, pestisért, a gyatra termésért hibáztatták őket, német területeken pedig még a sörfőzés tönkretételét is boszorkányok nyakába varrták. Elrontani a sört?? Ezt már nem bírta elviselni az egyszerű néplélek.

A szegediek egy darabig még folytatták a boszorkánygyűjtést 1728 után is, bár amikor a perek iratait bekérették a kancelláriára, kicsit visszahőköltek és meghúzták magukat. Na, nem azért, mert belátták volna, hogy tanulatlan elmaradott fanatikusok, vagy legalábbis sokan annak nézi őket, hanem mert attól féltek, esetleg elbasztak valamit a jogi eljárásban, meg szerintük az is rossz fényt vetett a városra, hogy ilyen sokáig nem fedezték fel maguk közt az élő gonoszt. Nem kicsit voltak idióták, na. Ezt az is mutatja, hogy nem sokáig fogták vissza magukat. Addig hülyítették egymást ezzel a boszorkányosdival, míg az már Mária Teréziánál is kiütötte a biztosítékot és az 1700-as évek második felében betiltotta a boszorkánypereket. Szerintem ekkoriban gondolkodott el komolyan azon, hogy állami kézbe kéne vonni az oktatásügyet, amit aztán később meg is tett.

A népeket a tiltás nem zavarta különösebben, később is fürösztöttek vagy vádoltak be boszorkányokat, a legutolsó ilyen hazai eset 1968-as, amikor az ásotthalmi Csupity Antalnét vádolták boszorkánysággal, aki erre önbíráskodásért pert indított. (A Laczkó Dezső Múzeum korábbi honlapján szépen összeszedegették ezeket az anyagokat a kíváncsiaknak.)

Utolsó európai boszorkányként egy kövér skót asszonyságot, Helen Duncant tartanak számon, mert egy 1735-ös boszorkánytörvény alapján ítélték el 1944-ben. A nő médiumnak mondta magát, a szeánszok alatt mindenféle ektoplazmát produkált, amiről aztán bebizonyították, hogy sajtkészítéshez használt ruhából vagy tojásfehérjével összeragasztott vécépapírból készült.

Helen Duncan és az ő ektoplazmája

El is ítélték csalásért 1933-ban, de csak pénzbüntetést kapott. Mindenesetre nem hagyott fel a dologgal, és amikor egy szeánszon kikotyogta a HMS Barham csatahajó 1941-es elsüllyedését, amit a brit hatóságok csak az elhunytak családtagjaival közöltek (mivel 800 valahányan vesztek oda, ez valójában elég sok embert jelentett), mert később akarták nyilvánosságra hozni, azt már nem nézték jó szemmel. De letartóztatni csak 1944-ben tartóztatták le, és kerestek valami jogalapot, amivel picit hosszabb időre kivonhatják a forgalomból, így akadtak rá az 1735-ös boszorkánytörvényre. Csalással, összeesküvéssel, pénz kicsalásával és hasonlókkal vádolták, de valószínű, hogy nem szerették volna, hogy több minősített információt is kikotyogjon, bárki is legyen a forrása, plusz behülyítse az elhaltak családtagjait. Végül 9 hónapot kapott, ráadásul később a jó kis boszorkánytörvényt is hatályon kívül helyezték, hogy pár évre rá a spiritizmust már vallásként ismerjék el. Ennyit a britekről.

Hogy mi a tanulság? Ha boszorkánykodásra adjátok a fejeteket, legalább ne pletykáljatok ki hadi titkokat és pláne ne ártsátok magatokat a sörfőzésbe, különben még a végén fürdenetek is kell.